Egyéb

Elegáns üzletember lép ki a metróállomás épületéből, ám pechjére arra kényszerül, hogy egy rövidke időre megpihenjen a padon ücsörgő hajléktalan mellett. Vajon egy sikeres ember tanulhat újat egy lecsúszottól?

Megálló

– Hogy az a..! – kiáltod a metróállomás épületéből kilépve, ahogy éles fájdalom hasít a talpadba. Be már nem fejezed a káromkodást, hiszen úriemberhez ez nem illik, helyette valamilyen kapaszkodót keresel, de csak egy koszos köztéri szemetes van a közelben. Megfogod a kuka szélét, persze épphogy csak két ujjal. Forogni kezd a gyomrod, de a talpadban érzett fájdalom erősebb az undornál. Most látod, hogy egy deszkára léptél az imént, amiből egy szög mered felfelé. Rohadt felújítás.

A méregdrága cipőd vékony, bőr talpát átlyukasztotta a szög, aminek a hegye – a fájdalomból ítélve – a talpadba fúródhatott. Átfut az agyadon a gondolat, hogy miért pont ezt a cipőt vetted fel, köztérre nem való az ilyesmi, elég lett volna a tárgyalás előtt átcserélni. Érzed, ahogy a zoknid kezd átnedvesedni a vértől, két ujjaddal benyúlsz a cipő oldalánál, és valóban: az ujjaid pirosak lesznek. Fél lábon egyensúlyozva zsebkendőt kotorsz elő simára vasalt ballonkabátod zsebéből, és letörlöd vele a vért a kezedről. Le kellene ülni valahova – gondolod, és észre is veszel egy padot pár méternyire, de az nem üres.

Nincs választási lehetőséged. Ha időben kocsiba szeretnél ülni, mielőbb el kell állítanod a vérzést. Odasántikálsz a padhoz, de még ilyen körülmények között is igyekszel kikerülni az aszfalton sűrűn elpotyogtatott galambürüléket.

Megtorpansz, mert a széles fapad kopott deszkáin ülve egy összetapadt szakállú, madárfészekre emlékeztető hajú csöves vigyorog rád hiányos fogsorával.

– Tessék helyet foglalni! – invitál színpadias karmozdulattal. – Elférünk itt ketten is!

Undorral méregeted az ételtől és egyéb dolgoktól szennyezett padot, orrodat megcsapja valami nagyon régóta érlelődő szagegyveleg, de a talpadat csak rendbe kellene tenni. Előveszel még egy zsebkendőt, a deszkákra teríted, és ráülsz.

Igyekszel nem tudomást venni újdonsült padtársadról, aki viszont feltűnő érdeklődéssel figyeli minden mozdulatodat. Óvatosan kifűzöd a cipődet, és elkezded lehúzni. Amikor a véres zoknid elválik a talpadtól, felszisszensz.

– Fáj ám ez, én tudom! – bólogat a csöves. – Ne tudja meg, mik voltak már az én lábamban is!

És te tényleg nem akarod megtudni. Lehúzod a zoknidat, aminek a talprésze már eléggé átázott. Még a táskám sincs nálam – bosszankodsz magadban –, abban legalább lenne kézfertőtlenítő. Jobb híján még néhány zsebkendőt kerítesz elő a zsebeidből; most az egyszer van valami haszna is annak, hogy az allergiád miatt gyakori orrfolyással küzdesz.

Megkönnyebbülsz, mert a csöves nem kezdi el részletezni, mikor és mik álltak már bele a lábába, amin egyébként most is csak egy vastag, kötött zokni van, itt-ott kihúzódott néhány szál belőle, azokat megkötötte a tetején.

– A zoknimat nézi? – kérdezi, mire te zavarba jössz, és figyelmedet azonnal a saját lábadra irányítod. Felitatod a vért a sebről, szerencsére nem folyik nagyon, de azért a zsebkendőt még pár percig rajta tartod.

– Van még egy zoknim, kölcsön adjam? – vigyorog, és te nem tudod eldönteni, hogy ezt csak viccnek szánta-e, vagy tényleg komolyan gondolja. – Bár magát még nem láttam erre, gondolom, hogy visszahozná – néz rád jelentőségteljesen, és már kotorászik is a holmija között.

– Hagyja, köszönöm – válaszolod udvariasan. – Van másik a kocsimban, nem messze parkolok.

Összehúzza a szemöldökét:

– Fura is volt nekem, hogy a metróból jött ki. Ilyen elegáns urak nem járkálnak gyakran errefelé! Szép autók, jó nők..! Van magának is néhány, mi? – érdeklődik cinkos kacsintással. Ez a közvetlen hangnem irritál téged, ezért – hogy eltereld magadról a figyelmet – inkább visszakérdezel:

– Megkérdezhetem, miért került az utcára?

– Ez egy nagyon szomorú történet – sóhajt egy hatalmasat. – Valamikor régen, úgy tíz-tizenkét éve még egy gyönyörű házban éltem a feleségemmel meg a két lányommal. Azt hittem, boldogok vagyunk, de egyik nap arra értem haza, hogy egy másik férfival van. Veszekedés, válás, tudja, ahogy ilyenkor lenni szokott. Semmi könyörület nem volt benne, a közösen eltöltött évek mintha nem is léteztek volna. A gyerekeket, meg a házat persze neki ítélték. Én meg utcára kerültem. A sors kegyetlen fintoraként még a munkámat is elveszítettem abban a hónapban. Egy bőröndbe pakoltam az életemet, és azóta húzom magam után – fejezi be, majd rád néz fájdalmas grimaszt vágva, de a tekintete szemtelenül csillog. Pár másodperc szünet után felnevet:

– Ugye elhitte? – csapkodja meg a felé eső karodat diadalittasan, mire te pár centivel arrébb húzódsz. – Nagyon szomorú történet, igaz?

– Szomorúnak szomorú. De ha nem igaz, akkor mi értelme? – nézel rá. – Viszont most már kíváncsi vagyok a valóságra is – mondod, amin még te is meglepődsz. Eszedbe nem jutott volna ma reggel, vagy akár húsz perccel ezelőtt az aluljáróban várakozva egy mappával a kezedben – amit már átvett tőled az illetékes –, hogy ma egy hajléktalannal fogsz szóba elegyedni, sőt, beszélgetni.  Egy pillanatra megfordul a fejedben, hogy vajon mi lehetett abban a dossziéban, amit ennyire körülményesen kellett leszállítanod, de hozzá vagy szokva a diszkrécióhoz. Gondolataidat a hajléktalan szakítja félbe.

– Mi az igazság? – teszi fel a költői kérdést, erőteljes gesztusokkal kísérve, mintha csak a színpadon állna. – Hát ha annyira kíváncsi rá: szeretek így élni! Az egész tér az enyém – mutat körbe. – Ez a pad éjjel az ágyam, nappal meg a kanapém! Napközben ülök a nappali szobámban, és nézem az embereket. Mint egy tévében! Ez ám a 3D! – heherészik. – Szinte mindenkit ismerek, tudom, ki merre megy, mikor megy, kivel megy, balról jobbra vagy jobbról balra. Néha karmestert játszom, aki irányítja a zenészeket.

Feláll, arca erős koncentrációt tükröz. Egy képzeletbeli pálcát tart a kezében, ütemesen int vele néhányat, mire egy arra sétáló nő elmosolyodik. Aztán visszaül, feléd fordul, közelebb hajol:

– Itt aztán minden helyiség megvan, még a vécé is – fejezi be széles, foghíjas vigyorral, a közeli bokorra sandítva.

– Ez magát boldoggá teszi? Őszintén? – kérdezed hitetlenkedve. – Vagy ez még mindig nem a teljes igazság?

– Az igazság szomorú. Nem úgy szomorú, mint ahogy a történet, amit elmeséltem. Máshogy szomorú – mondja most komolyan, majd legyint egyet. – Nem hiszek én az igazságban! Az őszinteség meg... Ha őszinte lennék, nem kapnék egy fillért se. Piára ki adna? Kajára, vagy műtétre, szenvedő arcot vágva hozzá – azzal jól lehet keresni, még mostanában is, pedig az emberek már nem olyan adakozóak, mint régebben. Vagy ha azt mondanám a pultos kislánynak – őszintén –, hogy nézel ki már megint? Napról napra több a ráncod, a festett szőke haj egy bizonyos kor után már inkább taszító, mint vonzó... Dehogy mondok én ilyet! Sőt! Megdicsérem a mosolyát, a fiatalságát, és tudja mit? Az örömtől egy pillanatig tényleg kicsit fiatalabbnak néz ki, és még egy kávét is kapok mellé. Kinek éri meg őszintének lenni?

– Az én szüleim mindig arra neveltek, hazudni bűn. – Most is hallod apád hangját a fejedben, ahogy ezt kimondod, amitől egy erősebb szívdobbanást érzel a mellkasodban. Saját magad előtt is szégyelled, de eltűnődsz azon, amit ez az ember mondott. Majd hirtelen észbe kapsz:

– Nekem már rég az autópályán kellene lennem! Ideje indulnom. – Megtapogatod a sebet a talpadon: már alig fáj, a vérzést is elállították a zsebkendők. Óvatosan visszabújtatod a lábadat a cipőbe, a véres zoknit az egyik zsebedbe gyűröd. Már épp mennél, amikor a férfi megszólal:

– Tudja, miben hiszek én? – Felé fordulsz újra, és ő már folytatja is. – Abban, hogy egy beszélgetés néha sorsdöntő lehet.

Éppen válaszolnál erre valamit, amikor hatalmas robaj rázza meg a teret. Ösztönösen a földre veted magad, a pad mögé gurulsz, a hajléktalan férfi melléd kuporodik. Minden szanaszét repül: autódarabok, üvegek, kukák, felismerhetetlen alkatrészek. Emberek rohannak és kiabálnak, füst száll felfelé, és elhomályosítja az eget is.

Néhány pillanattal később kissé felemeled a fejedet a földről, innen rálátsz arra a helyre, ahol az autód parkol. Megrökönyödve annyit mondasz:

– Az én kocsim robbant fel...

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ugyanez a történet külső megfigyelő nézőpontjából, és egy kis humorral megspékelve :

Megálló – a megfigyelő

Hajnalka a gyorsétteremben ült, és az ablakon kinézve figyelte az embereket. Előtte egy becsomagolt hamburger feküdt a tálcán, és egy másik, amibe már beleharapott. A nő térdig érő csizmája pontosan olyan élénkvörös színű volt, mint a kávéspohár szélén a rúzsfolt.

Hétfő délelőtt lévén alig lézengett pár ember az étteremben, és a szemközti téren is jellemzően idősebbek, és babakocsit tologató anyukák tűntek fel csupán. Na meg a hajléktalan, aki mindig ott ült a padon. Hajnalka gyakran áthaladt a téren a metróból hazafelé igyekezve, ezért jól ismerte Sanyibát, egyszer még beszédbe is elegyedett vele. Bohókás öregember volt, aki ápolatlan kinézetén, és a szagfelhőn kívül, ami körülvette, más kellemetlenséget nem okozott senkinek. Most éppen vastag zokniba bújtatott lábait napoztatta a kora áprilisi napsütésben, közben nézelődött. Hajnalka kézbe vette a hamburgert, és beleharapott. Sanyibá jobbra fordította a fejét, kicsit előrehajolt, bámulni kezdett valamit. Hajnalka követte az irányt a metró bejáratáig.

– Ő az! – kiáltott fel visszafojtott hangon, és olyan hirtelen ejtette le kezéből a szendvicset, hogy az nekiütődött a papír kávés-pohárnak, amitől pár csepp kávé a tálcára fröccsent. Szemét kissé összehúzva figyelte a metróépület ajtajában megjelent férfit, aki döbbenetére, nem ment tovább. Megfogott egy kukát, és fél lábon egyensúlyozva nézett valamit a cipőjén.

– Mi a szar... – mondta Hajnalka a hamburgereknek, miközben kifelé bámult. – Minek fogdossa a cipőjét? Normális?! Menj tovább, hahó, ne állj meg! Na végre... – dőlt hátra a székben megkönnyebbülten, amikor a ballonkabátos férfi bicegve ugyan, de továbbindult.

– Most meg mit csinál? Mit kotorászik a zsebében? Ne már, hogy pont most áll neki orrot fújni, amikor minden pillanat ki van számolva! – motyogta tovább, mire bal oldalról  megszólalt valaki:

– Mit tetszett mondani? Elvigyem a tálcáját? – egy néni volt az, a gyorsétterem  egyenruhájában, törölgető ronggyal a kezében. Hajnalka zavartan válaszolt:

– Nem, köszönöm, még megeszem ezeket – bökött a hamburgerekre. – Csak telefonáltam – hazudta.

– Értem. Elnézést – mondta a néni, és magára hagyta.

Hajnalka hátközépig érő, göndör, barna haja eltakarta a fülhallgatókat és a telefonzsinórokat, amik mindkét oldalon lelógva egy-egy mobilhoz csatlakoztak. Most valóban elővette a bal oldali telefont, és beütött egy számot. Egyet csörgött, és már hallatszott is a mély férfihang:

– Minden rendben?

– Nem igazán... – válaszolta Hajnalka.

– Ez mit jelent? – kérdezett vissza türelmetlenül az illető.

– A postás – a nő szándékosan megnyomta ezt az előre megbeszélt szót – leült beszélgetni valakivel. Levette a cipőjét, és a talpát fogdossa közben.

– Micsoda?! Ugye csak viccel?

– A küldeményt már valószínűleg leszállította, mert nincs nála semmi, de egyelőre nem folytatja a munkát, úgy néz ki, csúszás lesz – közvetített a nő, miközben figyelte, ahogy a „postás” és Sanyibá a padon ülve beszélgetnek.

– Azonnal hívja fel a bisztró vezetőjét, hogy késni fog a postás! Úgy mondja, hogy ő is megértse!

– Ha kezdő lennék, sült krumplit árulnék a pult mögött, nem magával diskurálnék – válaszolta Hajnalka szándékos gúnnyal a hangjában. Kinyomta a telefont, és a bal zsebébe csúsztatta. Aztán a jobboldali zsebéből elővette a másik mobilt, és tárcsázott.

– Halló, itt Béla Bisztrója. Miben segíthetek?  – hadarta egy fiatal férfihang.

– A zöldséges vagyok – mutatkozott be Hajnalka a megbeszélt mondat elhangzása után. – Mondd meg a szakácsnak, hogy várjon a lecsóval, mert a paprika késik.

– Az nagy baj. A szakács már tűkön ül, a hagyma fel van aprítva, már pirul.

– Akkor vegye le a tűzről! Mondom, hogy probléma akadt a paprikával.

– Tudod milyen a szakács, de megpróbálok beszélni vele! – hadarta a férfi.

A telefon elnémult, Hajnalka idegesen mocorgott a kényelmetlen műanyag széken. Belekortyolt egyet a langyos kávéba, rúzsfolt került a pohár másik oldalára is. Egy pillanatra levette a szemét Sanyibá padjáról, és a bejárat felett függő falióra mutatóit figyelte. Már csak hat perc van az akcióig, addigra a férfinak a kocsijában kell ülnie, ha törik, ha szakad. Rezgést érzett, azonnal felkapta a telefont:

– Itt Béla Bisztrója. A szakács elérhetetlen, muszáj lesz időben sütni a lecsót – hallotta az utasítást a nő.

– Paprika nélkül nem lesz jó az a lecsó – válaszolta.

– Akkor intézd el, hogy a paprika időben a helyén legyen! – hadarta a férfi dühösen. – A vendégek nem bocsájtják meg, ha kudarcot vallunk a lecsóval – ezzel letette. Hajnalka érezte, hogy a másik telefon máris rezeg.

– Mi van a postással? Elindult már? – hallatszott a mély, ingerült hang.

– Még nem, és a bisztrós nem tud tovább várni.

– Azonnal csináljon valamit! Járjon közbe személyesen, ha máshogy nem megy! Van összesen három perce: győzze meg a postást, hogy induljon a dolgára! Maga meg hagyja el a helyszínt, amilyen gyorsan csak tudja.

Hajnalka zsebre dugta mindkét telefont, összekötötte a derekán a kabátja övét, és már indult is. Még visszanyúlt a becsomagolt hamburgerért, és a táskájába dobta. Nagyot csattant mögötte az ajtó, ahogy kiviharzott a gyorsétteremből. A két lépcsőfokon lelépve éppen azon agyalt, mit fog mondani a férfinak, amivel ráveszi, hogy azonnal menjen a kocsijához, amikor valaki hátulról elkapta a kabátját.

– Kedvesem, ezt ottfelejtette! – A néni volt az a formaruhában, Hajnalka kávéjával a kezében. – Gondoltam, hátha meginná. Kár lenne érte – mosolygott kedvesen, és nyújtotta a poharat. Rosszul foghatta meg, mert kicsúszott a kezéből és a tartalma Hajnalka fehér kabátjára fröccsent.

– Ne haragudjon! Ó, de szégyellem magam! Várjon, letörlöm – kapkodott zavartan, és elővette a törölgető rongyot a zsebéből. Elkezdte felitatni a kávéfoltot a nő kabátjáról.

– Semmi baj, de most rohannom kell, elnézést! – tépte ki magát Hajnalka a néni gondoskodásából. Két lépést tett meg a pad irányába, de teljesen kizökkentette ez a kis közjáték, fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, ezért elővette az egyik telefonját.

– Szívás... – csak ennyi tudott mondani, mert abban a pillanatban hatalmas robaj rázta meg a teret. Ösztönösen a földre vetette magát. Fejét próbálta a táskájával eltakarni. Minden szanaszét repült: autódarabok, üvegek, kukák, felismerhetetlen alkatrészek. Emberek kiabáltak, füst szállt felfelé, és elhomályosította az eget is. Elégett a hagyma, mielőtt a paprika megérkezett volna...