Romantikus

Iván kóbor macskák befogásával foglalkozik. Egy nap aztán nem mindennapi zsákmány kerül a látóterébe...

Egy macska térfogata

Ma este meglesz. Muszáj megcsinálnom. Még akkor is, ha ez a rafinált kis dög nem így gondolja.

Úgy másfél órája fekszem a fűben, két könyököm méretes lyukat fúrt a földbe, megszámlálhatatlan hangya próbálkozott már bejutni a ruhám alá, a szúnyogok pedig szarnak az elriasztásukra kifejlesztett vegyszer illatára – attól csak én fulladok meg, amikor magamra permetezem. De távolabb menni nem akarok. El kell kapnom a pillanatot, amikor az állat végre betéved a ketrecbe, és rázárul a rács. Na, nem mintha ennyire szadista lennék – bár az öcsémnek biztos lenne ellenvetése és bősz fejcsóválása –, hanem hogy azonnal odaléphessek hozzá, és megnyugtathassam. A legtöbbjük ugyanis őrülten vergődik a csapdában, ezért először le kell takarni őket egy pléddel.

Az állat, amiről szó van, egy macska. Vagyis több macska. Vagyis egyszerre egy macska, ma például egy vörös-fehér foltos a célpont. Csak túlságosan bizalmatlan, egy méternél közelebb még sosem merészkedett a ketrechez. Hiába csórtam el öcsém szendvicséből a sonkát, az se hatásos.

Mondtuk a környékbelieknek, hogy ne etessék a kóbor macskákat, mert ha nem éhesek, lehetetlen vállalkozás a befogás. De ezt néhány túlbuzgó öregasszony nem érti meg. Anyám hiába próbálna segíteni, ha be se tudom hozzá vinni a rendelőbe, lőttek a jótékonykodásnak.

Most! Gyere, gyere közelebb! Csak még egy picit... Ne szagolgasd, nem a fémrács a kaja, hanem ami belül van!

Nagyot reccsen mögöttem egy faág, a váratlan zajra odafordulok.

Egy méretes kutya néz velem farkasszemet, de még mielőtt felocsúdhatnék, már egy ismerős női hangot hallok, bár ezúttal kissé dühös verzióban.

– Bátor, vissza! – és már látom is a hosszú szőke hajat, mely most kócosan tapad a kecses nyakra, és a kézmozdulatot, ami határozottan hátraveti a tincseket, aztán az elképedt arcot.

– Iván! Te meg mit csinálsz itt a fűben?!

A kutya, most hogy ideért a gazdája, megtorpan, és tisztes távolságból figyeli a beszélgetés kimenetelét. Nem gondolom, hogy jól jöhetek ki ebből a szituációból, talán ezért van, hogy a lehető legrosszabb reakciót hozom: az őszinteséget.

– Egy macskát figyelek.

Ági még elképedtebb arcot vág. Ebben a pillanatban eszembe jut a célpont, és arrafelé kapom a fejemet. Persze, hogy felszívódott. Ott áll az üres ketrec, benne öcsém sonkájával. Az orromat egy hosszú fűszál csiklandozza, de nincs erőm visszafordulni. Beégni a menő Ági előtt. Akit minden csaj irigyel az osztályban, és minden srác bele van zúgva. Nem, én nem vagyok. A kivétel erősíti a szabályt, ugye. Jól néz ki, meg minden, de...

– Milyen macskát? – A hangsúly most már kérdő és kuncogó egyszerre. És már hallom is a többiek vihogását, amikor holnap a suliban megpillantanak. Iván, aki a fűben feküdt hason, egy üres ketrec mellett, és egy láthatatlan macskát figyelt.

Asszem, beteg leszek holnap. Kár, hogy anyám állatorvos, így az igazolás kicsit nehezebb ügy.

– Már elment, úgy tűnik – jegyzem meg magamra erőltetett lazasággal, amit még én sem hiszek el.

– Úgy tűnik – ismétli meg Ági a szavaimat, mint valami visszhang. Jóval dögösebb visszhang, mint a tihanyi, már ha egy fogalom lehet dögös egyáltalán. Remélem, ezt nem mondtam ki hangosan. Ági nem néz rám furcsábban, mint az imént, ez kicsit megnyugtat. Végre rászánom magam, hogy feltápászkodjak. Mondjuk, ha őszinte akarok lenni, a föld másik oldalán szívesebben kelnék most életre, mint ezen, de úgy tűnik, ez nem opció.

– Te szereted a macskákat? – Ági hangja az elképedés mellett enyhe gúnyt is magában hordoz. Nagyszerű.

Időhúzás gyanánt lesöpröm magamról a ruhámra tapadt földdarabkákat és fűszálakat, aztán frappáns válasz hiányában visszakérdezek:

– Miért?

Vállat von.

– Csak mert... Egy cica nem valami férfias.

Erre a méretes kutya morogni kezd. Mintha én lennék a macska, és épp magát rám vetni készülne. Egy észrevétlennek szánt mozdulattal picit hátrébb lépek. Még csak az kéne, hogy kiderüljön, tartok a kutyáktól. Na jó, félek tőlük, de ez már régi ügy. És pláne nem férfias.

Ági rácsatolja a pórázt a kutyára, és lábhoz inti. A kutya abbahagyja a morgást, szót fogad.

– Akkor holnap! – búcsúzik Ági, majd hozzáteszi: – Megyek is tanulni a matekdogára.

Basszus! A matek. Ma este még abba is bele kell ásnom magam, ha anyám szeme elé akarok kerülni. Márpedig muszáj lesz, a kétszobás lakásban elég nehéz elbújni előle. Ráadásul ő a konyhában főz, én meg a konyhában eszem. Nem érné meg.

Úgy tűnik, ez a kandúr ma is kihúzta magát a kasztrálás alól. Sóhajtva felemelem a ketrecet, és Ági letaposott nyomán hazaballagok. Jöjjön, aminek jönnie kell. Naná, hogy a matek.

Másnap úgy somfordálok be a suliba, ahogy az a foltos kandúr somfordálhatott el a ketrecem közeléből. Meglepetésemre azonban mindenki úgy viselkedik velem, mint máskor. Így maradhatok észrevétlen – mint máskor. Bár ez engem sose zavart. Mindig akadt egy-egy jó barátom, a többieket meg háttérzajnak fogom fel.

Ági egyetlenegy kacsintásnak beillő hunyorításon kívül semmi jelét nem adja annak, hogy tegnap este megváltozott a viszonyunk. Bár lehet, hogy nagyképűség ezzel a szóval jellemezni a kapcsolatunkat. De részemről valami biztosan megváltozott, hiszen egy olyan titkot tudott meg rólam, amit önként nem osztanék meg senkivel, pláne nem az osztály legmenőbb csajával.

Tényleg jól néz ki. Vékony, mégis ott domborodik, ahol kell, hosszú, szőke haját most is kiengedve viseli, de ezúttal fényes és minden szála rendezett. A legnőiesebb lány, akit valaha láttam. Én meg tegnap óta az ő szemében maga vagyok a férfiatlanság. Nagyszerű. Bár ki tudja? Lehet, hogy eddig is ezen a véleményen volt rólam – ha volt bármiféle véleményen egyáltalán –, hiszen sohasem állította az ellenkezőjét.

Hamarosan megkapjuk a dolgozat feladatait. Este már semmi erőm nem volt normálisan beleásni magamat a térfogatszámításokba, de azért bízom benne, hogy az órákon rám ragadt tudás és a genetikailag belém kódolt logikám kisegít majd.

– Szerencséd, hogy négyes lett a témazáród, mert elfelejthetted volna a macskabefogásokat! – anyám a tűzhelytől most felém fordul, a fakanállal hadonászik. Szívesen kinevetném, de félek, akkor nem kapnék az isteni gulyásból, aminek már az illatától beindult a nyáltermelésem. – De azért az ötösnek jobban örültem volna. Mindjárt érettségi, azt nem lehet elviccelni. Elég lesz, ha majd nyáron önkénteskedsz tovább.

Az érettségi komoly, az érettségit nem lehet elviccelődni, mert később sírni fogok azon a viccen, nem nevetni... Hányszor hallottam már.

Érnek nekem ennyit ezek a macskák?

Egy volt valaha, aki ért volna. Sokkal többet is. Ő tehet róla, hogy férfiatlanul beleszerettem az egész macska mibenlétbe, és nem tudok nem segíteni rajtuk. Kár, hogy ők ezt nem így fogják fel, és nem sétálnak bele önként a csapdámba.

Másfél órája a fűben fekszem, két könyököm a földbe mélyedt, hangyák futkároznak a gatyámban, és épp most harapott belém egy éhes szúnyog. De! A foltos kandúr már a ketrec ajtajánál szaglászik, mintha valami ismerős tárgyat látna. Ma meglesz!

Nagyot reccsen mögöttem egy faág, összerezzenek. A macska köddé válik, én pedig hátrafordulok. Ági és a méretes kutyája néznek velem farkasszemet.

– Hát te? Megint a macskát figyeled?

– Figyeltem. De már elment – válaszolom kicsit morcosan. Valóban dühös vagyok rá egy hangyányit, hiszen ma már nem tévedhetett véletlenül ide. – A kutyád elég félelmetes egy macska számára. – Meg számomra is, teszem hozzá magamban, miközben felkászálódok.

Ági arcán most kedves mosoly és érdeklődés jelenik meg, és én nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki. Mindenesetre ha az volt a célja, hogy zavarba hozzon, akkor elérte.

Zavarom leplezéseként odalépek a macskacsapdához, és felemelem a fűből.

– Asszem ma már nem lesz itt macskafogás, úgyhogy akkor én lépek is.

– Nem sétálsz velünk egyet?

Ezt nekem mondta? Az Ági?! De ahogy számba veszem a lehetőségeket, kizárásos alapon: igen.

– Ezzel a ketreccel? – Gyanítom, hogy nem éppen a legszerencsésebb válasz csúszott ki a számon.

– Mi lenne, ha itthagynád?

Ez eszembe se jutott. Újabb beégés.

– És miért akarod csapdába ejteni azt a macskát? – Ági érdeklődése őszintének tűnik, bár még mindig nem értem, miért érdekli a dolog. Vagy bármi velem kapcsolatban. Kár, hogy a kutyáját is érdeklem, mert egyre közelebbről szaglászik, amitől egyre kellemetlenebbül érzem magam.

– Most épp ez a macska van soron, de ő csak egy a sok kóborka közül. Anyám ivartalanítja őket, aztán megpróbálunk nekik gazdát találni, amelyiknek nem megy, azt visszatesszük a megszokott környezetébe.

Ági úgy néz rám, mintha nem sikerült volna a megfelelő helyre illesztenie a mondandóm puzzle-darabkáit.

– Anyám állatorvos.

– Ja, így már értem – mosolyodik el. Aztán elgondolkodva hozzáteszi: – Én valamiért mindig kutyás voltam.

Időközben kiértünk a fás-bokros részről, és ahogy az aszfalton lépkedünk, a zavarom vissza-visszatér. Amikor Ági bal keze véletlenül az enyémhez koccan, észreveszem, hogy ő is zavartan rántja vissza. – Tényleg, még nem is kérdeztem, hogy vetődtél épp a környékünkre?

– Anyámnak gyakran szólnak a rendelőben, ha kóbor macskát látnak, én meg odamegyek.

– Egyszer jöhetek veled?

Erre a kérdésre végképp nem számítottam. De még mielőtt túl sokat gondolnék magamról, egy ellenállhatatlan nézés kíséretében érkezik a folytatás:

– Közben esetleg elmagyaráznál nekem valamit matekból? Elég rossz lett a témazáróm, és az öregeim totál beparáztak, hogy mi lesz így velem. Te tudtommal elég jó matekos vagy.

Egyszerre oson át rajtam a csalódottság és a büszkeség különös kettőse. Nemet azonban akkor se mondanék, ha a Pythagoras tételt kellene három órán át magyaráznom. Mondjuk, ha ugyanígy néz majd rám azokkal a kerek, kék szemeivel, valószínűleg körülbelül ennyire fogja futni tőlem.

– Nem fogod elhinni, mi történt! – Ágit láthatóan kellemetlenül érinti, amikor másnap az osztályban ezzel fogadom. A három másik lány, akik körülveszik, bizalmatlanul méregetnek. Valamiért a tegnap esti beszélgetésünk egy alfahím bátorságát fecskendezte belém, és feljogosítva érzem magam, hogy itt is folytassuk, amit elkezdtünk. – Amikor visszaértem, a foltos macska a ketrecben volt!

Ági fagyos tekintetét látva a csodavakcina villámgyorsan elszivárog belőlem, pont ahogy egy gumicsónak ereszt le, ha kihúzzák a dugót. Vagy zátonyra fut. Vagy, hogy stílusos legyek, egy hatalmas kandúr belemélyeszti a karmait.

Veszem az adást, visszaoldalgok a helyemre. A suli tabu. Az osztály tabu. Az osztálytársak tabuk. Halványan még érzékelem, hogy Ági hazudik valamit a lányoknak velem kapcsolatban, mire a többiek megkérdőjelezik a beszámíthatóságomat.

Nekem eddig nem tetszett az Ági. Vagyis, persze láttam, hogy szép, és érthető, hogy mindenki rá van indulva, de én az abszolút esélytelenek hűvös távolságtartásával szemléltem. Nagyjából, mint egy űrutazás lehetősége annak, aki örülhet egy balatoni nyaralásnak is.

Most azonban valami megváltozott. A köztünk lévő hűvös távolság mintha összerándult volna, lüktet és feszít, és én képtelen vagyok bármi másra koncentrálni a két paddal előttem ülő lány szőke hajzuhatagán kívül. Ahogy olykor oldalra fordítja a fejét, a profilja úgy a retinámba ég, hogy a tanítás végére tűpontos kontúrt tudnék rajzolni róla.

 Azt sem veszem észre, hogy az osztály kiürült, és már csak én matatok a cuccaimmal, mint valami nappalra tévedt holdkóros. Egy kedves hang szakít ki ebből az állapotból.

– Ma délután elmagyarázod a térfogatszámításokat? Persze a macskát is befoghatjuk közben.

Talán mégis álmodom. Az lehetetlen, hogy Ági szól hozzám és közben mosolyog. Olyan őszintén, mint tegnap este.

– Az a macska már megvan – felelem. Ezek szerint egyáltalán nem figyelt arra, amit reggel mondtam. Aztán hirtelen leesik, hogy ez a mondat erősen visszautasítás-szagú. – De mindig vannak újak, majd konzultálok anyámmal.

– Rendben. Majd írj rám, hova menjek!

– Oksa – felelem még mindig úgy, mint aki nem hiszi el, hogy ébren van. – A kutyát viszont otthon kéne hagynod...

Még jó, hogy macskabefogásra indulunk. Elképzelésem sincs, különben milyen kifogást találnék ellene.

Egy bevásárlóközpont mögötti bokros-füves részen találkozunk. Ági most egy laza, rövid ujjú pólót visel és fehér sportcipőt, a kettő között azonban egy agyhomályosítóan feszes rövidnadrágot. Erőltetem magam, hogy a szemébe nézzek – bár rájövök, hogy ez egy csöbörből vödörbe helyzet –, aztán előrelátón megköszörülöm a torkom, mielőtt megszólalok.

– Állítólag van itt három kiscica meg az anyjuk valahol elbújva. A kicsik szelídek, azokat megpróbálhatjuk ketrec nélkül idecsalogatni.

Most tasakos macskakajával készültem, annak elég erős szaga van, éhes cicák esetében szinte mindig beválik. A hordozó dobozt egyelőre félreteszem az egyik bokor tövébe.

– Én mit csináljak? – súgja a kérdést Ági. Esküszöm, a hangja is egyre szexibb. Nem sok esélyt látok rá, hogy fogok tudni a macskákra koncentrálni.

– Egyelőre csak várjunk.

Veszek egy mély levegőt, a macskakaját egy tálkába nyomom, majd intek Áginak, hogy üljük le egy kivágott fa csonkjára. Meleg áprilisi délután van, de az is lehet, hogy én érzem jóval fülledtebbnek a levegőt a valóságnál. Főleg, amikor Ági előrehajol, és megigazít valamit a cipőjén. A combját és a fenekét elnézve nekem is igazíthatnékom támad, csak éppen a nadrágomban.

 Pár percig szótlanul ülünk, és bámuljuk a tőlünk másfél-két méterre kitett kistányért. Semmi mozgás. Egyszer csak arra eszmélek, hogy Ági haja az arcomat csiklandozza, ahogy néhány hajszálat mozgat a szél. Nagyot nyelek, mert most már a leheletét is az arcomon érzem. Azt súgja:

– És te miért szereted a macskákat?

– Sokan szeretik a macskákat. Nem értem, mi ebben a különös – vonok vállat.

– De engem az érdekel, hogy te miért szereted a macskákat – erősködik, ám a hangja ugyanolyan suttogósan izgató marad.

Továbbra sem értem, miért érdekli bármi is velem kapcsolatban. Rejtély.

Valami mégis elindul bennem. Hirtelen visszafojthatatlan vágyat érzek, hogy elmondjam neki az okát.

– Tudod – megállok egy pillanatra, oldalt fordulva a szemébe nézek. Aztán persze elkapom a tekintetem, mert teljesen kiürül az agyam, ha hosszan elmerülök a csillogó kékségben. – Biztos hülyének fogsz nézni.

– Nem foglak – válaszolja komolyan.

És én elhiszem, hogy tényleg nem fog.

– Gyerekkoromban sok nyarat vidéken töltöttem a nagyapámmal. Tudod, ő olyan régimódi bácsika volt, egyszerű és olykor kemény, mégis vele éreztem azt mindig minden pillanatban, hogy a világon mindennél jobban szeret.

Ágira pillantok, a szeme még jobban csillog, mint az imént.

– És a macskák? Azt még nem mondtad el... – mosolyog.

Tényleg, a macskák!

A kistányérra pillantok, amiben már épphogy csak egy kevés kaja maradt. Mellette ugyanis egy sovány fekete és egy szürke kiscica falatozik kapkodva. Oldalba bököm Ágit, majd lassan lecsúszom a fatörzsről, és a fűben guggolva közeledni kezdek a cicákhoz. Ciccegő hangot is hallatok közben, és inkább nem gondolok bele, mit gondolhat most rólam Ági.

Ő azonban követ engem, így már ketten merészkedünk közelebb a cicákhoz, és én óvatosan előhúzom az eddig zsebben rejtegetett jutalomfalatokat.

A fekete cica a bátrabb, a szürke cirmos pár lépéssel lemaradva követi. Viccesek lehetünk a fűben: két négylábra ereszkedett kétlábú balról, és két aprócska négylábú jobbról. A jutalomfalatoknál aztán összetalálkozunk. A fekete cica kérdőn néz rám, majd elvesz egy darabot a tenyeremből. Nem mozdulok, alig lélegzem. Most nem szabad elijeszteni őket.

Egyre bátrabb a fekete, hamarosan a szürke is követi. Sőt, a szemközti bokor tövében feltűnik egy harmadik apróság is, és néhány bátortalan lépést tesz felénk. Ági vesz pár szemet a jutifalatos zacskóból, a tenyerébe helyezi és karját az újabb jövevény felé nyújtja. Majd nagyon halkan, kedves és nyugodt hangon beszélni kezd hozzá. Esküszöm szeretnék cicává válni, és a tenyeréből enni. Aztán hozzá dörgölőznék jó szorosan...

Elég, Iván. Koncentrálj a macskákra! Nem, ne a legdögösebbre.

A ma esti akció egyáltalán nem volt nehéz, a kiscicák valóban nagyon szelídnek bizonyultak. Annál nehezebben veszem én a levegőt, amikor Ági előttem ringatja a csípőjét, miközben a macskaszállító dobozzal a kezemben elindulunk a villamosmegálló felé. Mindhárom kiscica benne csücsül, és ahogy kétségbeesve sírdogálnak, összeszorul a szívem, hogy elválasztottuk őket az anyjuktól, hiába elég idősek már ehhez. Az anyacica ugyanis nem került elő ma, ezért holnap vissza fogok jönni befogni, hogy együtt lehessenek még egy darabig. Mert ha szerencsénk lesz, találunk nekik gazdát, akkor viszont végleg elválnak útjaik egymástól.

– Holnap is jöhetek veled? – kérdezi Ági, amikor a rendelőhöz érünk.

– Tényleg akarsz?

– Persze.

Átfut rajtam a forróság. De Ági hozzáteszi:

– Elfelejtettünk matekozni.

Félig ujjongva, félig leforrázva búcsúzom tőle ismét. Úgy tűnik, ez egy ilyen felemás történet. Este elalvás előtt azonban őt látom, ahogy macskaként nyújtózik egyet és hamiskás-csábító nézéssel egyre közeledik felém. Beletúrok a szőke hajzuhatagba, ő dorombol.

– Miért vagy benne olyan biztos, hogy itt lesz az anya? – kérdezi másnap a farönkön ülve.

– Mert keresi a kiscicáit. Pár napig nem hagyják el ilyenkor a területet, folyamatosan hívogatják a kölykeiket.

Kihelyezem a csapdát, benne a messziről illatozó májkrém-darabbal. Nem sokkal messzebb lefekszem a fűbe. Valamiért ezt a pózt szeretem a legjobban, még ha a könyökömnek egy idő után nem is kényelmes. Ági hamarosan mellém telepszik, csípője az enyémhez súrlódik. Nagyot nyelek, a gatyám kissé szűkebbé válik. Inkább nem fordulok oldalra, mert már a vállamat csiklandozó hosszú hajszálak is megőrjítenek, nem akarom látni a puha száját, mert félek, hogy nem tudnám magam türtőztetni. Hiszen Ági világosan megmondta, hogy csak matekozni akar. Tényleg, a matek!

– Kezdjük egy egyszerűvel – mondom némi torokköszörülés után. Értetlen csend. – A térfogatszámítást.

– Ja, oké – feleli. Mintha egy kis csalódottság érződne a hangjában, de valószínűleg csak tévesen érzékeltem.

– Mondjuk a macskacsapda. Ha jól megnézed, ez egy négyzet alapú hasáb. – Most rászánom magam, és oldalra fordulok, Ági bólogat. A tekintetem kissé lejjebb téved – hiba, de nem tudom megállni –, és így a pólója nyakkivágásánál megpillantom a melle domborulatát. A nadrágomat máris szétfeszíti a cerkám.

Térjünk vissza a matekhoz.

– Szóval annyi az egész, hogy a három oldalát, amit élnek is hívunk, össze kell szorozni egymással.

– Eddig még megvan – mondja Ági, és nem tudom, hogy véletlenül vagy szándékosan, de a felső testével kicsit billegni kezd, vállát többször az enyémhez érinti. – És mi van, ha egy picikét megdöntjük az egészet, így ni – most már biztos, hogy szándékosan dől nekem, de képtelen vagyok haragudni rá –, és egy kicsit elfekszik az egész ketrec?

– Akkor paralelepipedon lesz belőle – felelem nem túl természetes hangon. Ági teste az enyémhez simul, ami teljes mértékben kiszívja belőlem a gondolatokat. – De az elég bonyolult, jobb, ha a végére hagyjuk. Mi lenne ha... – még közelebb nyomulnál hozzám, én vadul rád vetném magam, csókolnám azt a puha szádat... Ebben a pillanatban megjelenik egy riadtnak látszó tarka macska a ketrectől néhány lépésnyire. Suttogóra fogom a hangom: – Mi lenne, ha kiszámolnánk a macska térfogatát?

Ági elképedve kuncogni kezd, a macska megtorpan.

– Jó – súgja. A fülemet csiklandozó forró lehelete őrült dobolásra készteti a szívemet.

– Akkor szedjük össze, milyen darabokból áll egy macska. – Nekem is ideje összeszedni magam. – A teste ugyebár egy henger.

– A feje egy gömb.

– A lábai szintén vékony hengerek.

– Meg a farka is – ahogy meghallom ezt a szót az ő szájából, máris beindul az asszociációm. És naná, hogy nem a matekkal kapcsolatban. És most már nem is macskát látom magam előtt, hanem Ági testét. Ági alkatrészeit. A hengert, ami derék alatt két félgömbben folytatódik, a pólója kivágásában fel-felsejlő kúpokat, az oválisba hajló gömböt, melyen a kék szempár fogva tart és a száj lágy ívet formálva kissé szétnyílik.

Fogalmam sincs, ki közeledett kihez, csak azt veszem észre, hogy a puha ajkak a számra zárulnak. Nem merem elhinni, hogy ez történik. Bátortalanul kóstolgatom a mézillatú száját, karom önkéntelenül a dereka köré fonódik. Az átmérője nem lehet több, mint...

Francba a matekkal. Francba a macskákkal. Ágit akarom érezni mindenestül, minél közelebb, magamba inni az ízét, magammal vinni a lényét.

Most már vadul csókoljuk egymást, Ági halkan felsóhajt.

Aztán bezárja a csókot, kicsit elhúzódik. A karom azonban továbbra is fogva tartja, és nem is tudom, mi kéne hozzá, hogy hajlandó legyek elengedni.

– Talán vissza kéne térnünk a matekhoz... – suttogja.

– Talán... – suttogom. Arcommal újra közeledek felé, hiszen ettől a csóktól csak még éhesebb lettem. Ő halk kacajt hallatva hátraveti a fejét, őrjítő mozdulat, gonosz kis visszautasítás.

– Nézd! – mutat a macskacsapda felé, amiről én már totál megfeledkeztem. És nem is értem, miért kellene most emlékeznem rá. – Mindjárt besétál a csapdába.

Kelletlenül odanézek én is. Valóban: a tarka macska már egészen közel merészkedett, óvatosan szaglássza a ketrecet. Aztán rám néz. Először csak kérdő pillantással, amiben lassacskán már vádat is érzek és számonkérést. Érzem, hogy biztosan tudja, mi vittük el a kölykeit. Nem fordítja el a tekintetét, hosszú másodpercekig némán meredünk egymásra. Különös borzongás fut végig a gerincemen, de ez most teljesen más, mint Ági érintésétől néhány perccel ezelőtt.

– Miért néz rád ilyen furán? – távolról hallom Ági hangját, a macska tekintete úgy tart fogva, mintha egy zárt helyiségben lennék. Aztán nem hiszek a szememnek: besétál a ketrecbe.

Éles csattanás töri meg a csendet. A csapda bezárult.

Már várom a vergődést, a nyávogást, ami ilyenkor minden állatból kitör, de semmi. A tarka macska némán ül a ketrecben, már nem néz rám, csak meredten előre. Mint aki elfogadta a sorsát. Elvették a kicsinyeit, neki már minden mindegy.

Nincs messze a rendelő, némán gyalogolunk el odáig. Mintha Ági megértett volna valamit abból, amit még én sem értek. Valami intenzív érzés zajong bennem, amihez a múltból idebolyongó emlékek próbálnak kapcsolódni.

– Nem fejezted be múltkor a történetet a nagyapádról és a macskákról – hallatszik Ági óvatos felvetése jó pár perc hallgatás után. Igaza van, valóban nem fejeztem be. Vagy lehet, hogy épp az imént kezdődött újra?

– Tudod, miután a nagyapám meghalt, volt egy macskám, akit nagyon szerettem. – Megtorpanok, Ági megfogja a kezemet, kérdőn néz rám. Gondolhattam volna, hogy nem veszi be, hogy ennyi a sztori. – Azt a macskát egy csapat gyerek kezei közül mentettem ki, akik megkínozták. Hosszú-hosszú ideig nem bízott meg bennem, később azonban annyira ragaszkodott hozzám, annyira szeretett, hogy néha azt gondoltam, nagyapám szelleme éledt újra benne. Tudom, hülyeség, de... – Ági úgy néz rám, mintha azt mondaná: nem, nem hülyeség. Ez egy teljesen normális dolog, aminek a normálissága épp a hihetetlenségéből fakad. Ezért folytatom. – Szóval a cicát el is neveztem Papinak. De nem élhetett sokáig. Az egyik gyerek egyszer bosszúból ráküldte a kutyáját, és én későn értem oda, hogy megmenthessem. A kutya engem is megsebzett, Papi pedig nem élte túl. Ekkor határoztam el, hogy annyi macskán fogok segíteni, amennyin csak tehetem.

Ági szeme csillog, ujja gyengéden simogatja az ujjaimat. Még senkinek sem mondtam el ezt eddig, és megkönnyebbülve nyugtázom magamban, nem bántam meg, hogy most megtettem.

Kézen fogva megyünk be a rendelőbe, ami most kivételesen üres. Anyám átveszi tőlem a macskát, aki még mindig halálos nyugalomban üldögél.

– Mit adtatok ennek? Valami nyugtatót? – kérdezi anyám hitetlenkedve és egy jelentőségteljes pillantást vet egymásba kulcsolt kezünkre.

Aztán megtörténik a csoda. Anyám beviszi az anyamacskát a kölykeihez, mi követjük. És miközben heves dorombolással nyalja-falja az elveszettnek hitt kicsinyeit, újra rám pillant. A macskaszemekben hála és szeretet villan.

Nem ez volt az utolsó macskafogásunk Ágival az érettségi előtt. Az iskolában hűvös távolságtartás, a fűben fekve borzongatóan forró csókok jellemezték a kapcsolatunkat, és persze elmagyaráztam a matekot is. Mindkettőnket felvettek oda, ahová szerettük volna.

Néhány hét és itt az ősz, amikor többszáz kilométer fog elválasztani minket egymástól. És mi nem beszélünk arról, mi lesz azután. Igazság szerint nem is gondolok rá, hogy mi lesz azután. És szerintem Ági se. Ez a titkos kapcsolat a fűben a miénk, ami, ha nagyobb nyilvánosságot kapna, pont azt veszítené el, amitől különleges. Hogy itt olyannak láthatjuk egymást, amilyennek senki más nem láthat bennünket.

- vége-

A tizenhét éves Zoé háta közepére sem kívánja a karácsonyozást a nagyinál. Egészen addig, amíg meg nem pillantja a szomszédba költözött szuperjóképű srácot... Csak ne akarna a nagyi mindenáron segíteni a meghódításában!

Nagyi szerelmi praktikái 

– avagy a „Csendes éj” dallamú csók

Ahogy távolodunk Pesttől, úgy növekszik bennem a reménytelenség. Beletörődő grimasszal válaszolok öcsém „hogy fogjuk ezt túlélni” arckifejezésére, majd feltekerem a hangerőt az iphone-omon, hogy ne halljam a kocsiban körbe-körbe keringő nyálas karácsonyi dalokat. Nem elég, hogy a világvége után két utcával fogjuk tölteni a téli szünetet, anyáék már oda úton kínoznak.

Jó, oké, a nagyi már nyolcvan éves, és idén először teljesen egyedül lenne karácsonykor, ha mi nem látogatnánk meg, és szeretem is, meg minden, de akkor is... Szilveszterre muszáj visszajönnünk, nem maradhatok le az évszázad bulijáról! Anya persze csak annyit mondott: „majd megbeszéljük”.

Most meg mit csinálnak?! Ugye csak a szemem káprázik, hogy anya megfogja apa combját és szerelmes pillantással merednek egymásra? Huszonöt éve házasok, az ég szerelmére..!

Nem bírom ki, hogy ne szóljak közbe:

– Apa, előre nézz, még balesetünk lesz... – morgom fintorogva. Bár akkor legalább nem kellene elmennünk a világ végéig, gondolom hozzá.

– Zoékám, olyan durcás vagy, mint kétévesen! – Apa nevet, a visszapillantó tükörben látom, hogy még a tekintete is kuncog. Legújabb mániája, hogy csecsemőkori önmagamhoz hasonlítgat, kikészülök tőle. Mintha nem telt volna el azóta tizenöt év!

– Zalán, ne röhögj! – Öcsém vállába bokszolok, mire még szélesebb vigyor ül ki a fejére.

Az út hátralévő részét csukott szemmel töltöm – talán ha halottnak tettetem magam, könnyebb lesz a túlélés...

Elaludhattam, mert egyszer csak arra eszmélek, hogy lefékezünk egy kopottkék kerítés előtt, mögötte a rég nem látott alacsony vályogház, melynek a falai még jobban omladoznak, mint ahogy az emlékeimben élt. Nagyot sóhajtok, mert lelki szemeim előtt már látom megtestesülni az unalmat, ami rám vár: egy halfejű, bejgli-illatú, szétfolyó testű lény, fején fagyöngyből készült koszorú, száján szüntelen a „Csendes éj” bugyog kifelé. Ráadásul még szentestéig is három nap van hátra; előbb indultunk, mert karácsonyra az évtized havazását ígérték.

Félig kifűzött csizmában, a sapkámat épphogy csak a fejemre vetve kászálódok ki a kocsiból, a csomagtartóból gyorsan előkapkodjuk a kabátokat. Persze az enyém szőrén-szálán eltűnt, ezért anya az ő őskori, fekete szövetkabátját teríti rám, aminek a válltöméseit egy baseball játékos is megirigyelhetné… Ekkor érzem, hogy valaki néz.

Balra pillantok: a szomszéd ház előtt egy magas, szuperjóképű srác áll – sok minden nem látszik belőle a téli öltözéke miatt, de talán nem is baj, mert így is elgyengülök a látványtól. Tudatosul bennem, hogy festhetek a szerelésemben, ezért gyorsan arrébb pattanok, hogy legalább részben a kocsiajtó fedezékébe kerüljek. Ő csak odaköszön, és megy tovább, be a kapun, és máris eltűnik a házfal takarásában, mint valami látomás.

Mire magamhoz térek, nagyi áll előttem, arca csupa ránc, szeme csupa öröm, száján kedves mosoly. Ölelése nyomán minden ellenérzésem felszívódik, bár ebben talán valami – vagy valaki – más is szerepet játszik.

Bemegyünk, leülünk a kályha közelében álló kis asztalhoz, forró teát kortyolgatva elmeséljük, milyen volt az utazás, megdicsérjük a nagyi barackos linzerét, visszamosolygunk derűsen öreges arcára, melyen azért egy-két keserű redő is húzódik – talán nagyapa emlékét hordozza így tovább. „Zalán ne nyomkodd a telefonod” – mondja apa, „Nem nyomkodom” – mondja Zalán, és az asztal alatt nyomkodja tovább.

– A szomszéd Pista bácsi már nem lakik itt? – kérdezem szándékosan közömbös hangon, mire a nagyi sóhajtva válaszol:

– Sajnos fél éve elment. Egy darabig még etettem a vén kutyáját, aztán ő is követte. Hiába, az öregek már nehezen szokják meg a változást... Talán meg se szokják. – Egy pillanatra elmélázik, épp közbe akarok kérdezni, amikor folytatja: – De rendesek az újak. Egy család, nem annyira közvetlenek, de nincs velük baj. Veled egyidős fiuk van – nagyi végigmér –, vagy talán egy picivel idősebb.

A szívem nagyot dobban a fiú említésére, ismét magam előtt látom azt az igéző sötétbarna, szinte már fekete szempárt, hozzá az óvatosan érdeklődő arckifejezést, és a magas, kabát alatt is izmosnak tűnő testet, ahogy lendületes léptekkel elsétál.

Nagyi mintha cinkos kacsintást küldene felém, ám annyira észrevétlenül, hogy kételkedni kezdek benne, jól láttam-e, mert máris elfordul, és tálalni kezd az ebédhez. Anya meg apa kinyújtóztatott lábakkal, lehunyt szemmel, a kályha melegét élvezve pihennek, Zalán továbbra is a telefonját nyomkodja, én meg körbekémlelek a szobában. Kisgyerekként sok nyarat töltöttem itt, de akkor még nagyapa mély bariton hangja töltötte be a vastag falak határolta teret, most csak egy fényképről néz vissza rám, a keret kissé félrecsúszott a falon.

– Amikor nagyapádat megismertem, szép szál legény volt, minden leánynak megakadt rajta a szeme – nagyi tekintete a távolba réved, aztán rám pillant. – De én biztosra akartam menni, mert első látásra tudtam, hogy ő a nekem való férfi.

Szeretem, ha nagyi mesél, most is arra számítok, hogy valami hosszú családi történet kezdődik, de ő hirtelen témát vált.

– Ebéd után ugye segítesz nekem Zoékám? – beleegyezőn bólintok. – Bejglit fogunk sütni. – Kezeit összedörzsöli, szemében huncutság csillog, aminek nem értem az okát.

A tűz alábbhagy a kályhában, apa már épp indulna, hogy fát hozzon be, amikor nagyi kikukucskál az ablakon, majd felém fordul.

– Hozz be egy kis tűzifát, kislányom – hangjában nem utasítás, még csak nem is kérés csendül, hanem valami különös hangsúly.

– De mama, megyek én! – szól közbe apa, mire a nagyi elhessegeti.

– Semmi baja nem lesz ennek a lánynak, ha kimegy. Máskor én hordom, pedig nem vagyok már mai csirke!

Kelletlenül veszem a kabátomat – illetve anya kabátját, mert úgy tűnik, az enyém végleg felszívódott –, és kisétálok a ház mögötti fatárolóhoz, ami a kerítés mellett lett kialakítva. Nem tudom, mi ütött a nagyiba, hogy folyamatosan nekem talál ki feladatokat...

Ahogy pakolom a hasábfákat a vödörbe – már majd’ leszakad a karom –, a szomszéd felől motoszkálásra leszek figyelmes. Leteszem a vödröt a földre, lábujjhegyre állok, és megpillantom... Őt. A kerítés deszkái fölött átpislogva figyelem, ahogy komótosan pakolja a tűzifát, gyönyörű – és igen, most már biztos, hogy – fekete szemei egy pontot néznek valahol mellettem. Aztán rám emeli őket. A szívem akkorát dobban, hogy attól félek, meghallotta.

– Szia – mosolyog rám, de egy pillanat múlva már el is kapja a tekintetét, és én megnémulok ettől az egy szótól, amitől még inkább megsemmisülve érzem magam. Elmegy, előre a ház felé, és én egyedül maradok a tűzifákkal meg a zavartságommal.

Nagyi jelentőségteljes pillantást vet rám amikor belépek, és ekkor megértem, miért engem küldött.

Ebéd után a többiek lepihennek, nekem viszont nagyi sorolja a tennivalókat:

– Szitáld meg a lisztet, válaszd szét a tojásokat, arra a deszkára mérd ki a hozzávalókat... – megsárgult papírlapot tesz elém, rajta szépen rajzolt betűkkel a mákos bejgli receptje.

Persze ő is tesz-vesz, mákot darál, élesztőt futtat, edényeket pakol elő a kredenc mélyéről.

– Karácsony közeledett, és én tudtam, hogy eljött az alkalom nagyapád meghódításához – mondja egyszer csak a nagyi, csak úgy mellékesen, felvéve a korábbi történet fonalát.

Már gyúrom a tésztát, nehéz fizikai munka, fáradok is rendesen, ezért pillanatokra megállok, és csak figyelem nagyi arcát, miközben mesél. Ahogy a fiatalságáról beszél, fiatalabbnak is tűnik, és én elképzelem a régi fekete-fehér fotó alapján, ahogy tizenhét évesen rámosolyog a nagyapára, a tekintetük összefonódik, majd hamarosan az életük is. Hatvanhárom év, te jó ég! Mesél vidámságról, szomorúságról, katonaságról, nélkülözésről, aztán az egyik mondatnál mélyen a szemembe néz, tekintete ismét huncutul csillog:

– A mákos bejgli volt a titok. Belesütöttem a szívemet, nagyapád megkóstolta, és többé nem tágított mellőlem. – Belepillant a tálba, amiben a kezem fáradhatatlanul dolgozik. – Jó lesz már, most öntsd ki a deszkára, és vágd négy egyenlő részre.

Néhány óra múlva isteni mákosbejgli-illat csiklandozza az orrunkat, mire az egész család az asztalhoz gyűlik, és nem álljuk meg, hogy még forrón fel ne szeleteljük az egyik rúd süteményt.

Másnap szállingózni kezd a hó. Holnapután karácsony, „végre fehér karácsonyunk lesz, vagy tíz éve nem volt ilyen, de jó, hogy jöttetek” – néz végig rajtunk a nagyi szeretettel. A havazás folyamatosan erősödik, az apró hószemcsék hatalmas hópelyhekké puffadnak, és egyre sűrűsödnek, alig látni ki az ablakon.

Öcsémmel kimegyünk az udvarra hógolyózni, két vastag pulóvert veszek magamra, mert a kabátomat most már biztos, hogy Pesten hagytuk, és anya kabátja iszonyú ciki, még egyszer nem láthat meg benne a szomszéd fiú. Még a nevét sem tudom... De nem akarom a nagyitól megkérdezni, bár egyre valószínűbb,  hogy sejt valamit, mégsincs kedvem nyíltan beismerni, hogy egy pillantás – illetve kettő – milyen hatással van rám.

Futok öcsém hógolyói elől, közben meglátok egy alakot az utcán. Arra fordulok, ekkor Zalán hátulról eltalálja a nyakamat, felsikoltok, ahogy a hideg hólé befolyik a pulóverem alá, aztán már nem is érzem, mert rájövök, ki áll az utcán hólapáttal a kezében. Arra eszmélek, hogy már ott is vagyok a kapunál, és őt nézem. Még nem vett észre, ami nem is baj, mert biztos totál idiótának gondolna, hogy mereven bámulom. Megrezzenek, mert nagyi hirtelen ott terem mellettem, egy konyharuhával letakart tálat tart a kezében.

– Kínáld meg ezzel – a kezembe nyomja a tálat, és besiet a házba.

Felemelem a konyharuhát, alatta mákos bejgli kanyarog. A szívem hevesebben kezd verni, mégis kinyitom a kaput, és odalépek a fiúhoz.

– Szia – mondom alig hallhatóan, tudnám, hová lett a magabiztosságom, majd megköszörülöm a torkom.

– Szia – megáll a lapátolásban, rámnéz, tekintetében meglepettséget és kedvességet fedezek fel.

– Megkínálhatlak bejglivel? – „neked sütöttem” folytatom magamban a mondatot, és felé nyújtom a tálat. Mintha zavarba jönne, tétovázik, nem nyúl érte. Furán érzem magam, de úgy látom, ő is. Csak állunk mozdulatlanul, kezében a hólapát, az enyémben a tál, nem merek a szemébe nézni.

– Kedves vagy, de... – egy pillanatra elhallgat – ...allergiás vagyok a mákra. Ezzel rám mosolyog még egyet, majd elfordul, és folytatja a lapátolást.

Megsemmisülve kullogok befelé a kapun, érzem, hogy az arcom már nem a hidegtől piros. Ilyen nincs. Extra ciki. Biztos, hogy mindjárt megnyílik alattam a föld, és elsüllyedek. Talán jobb is lenne.

Mire beérek, egyszerre érzek hideget és forróságot, leveszem a kinti cuccokat, és lerogyok egy székre. Nagyi kérdőn néz rám, csóválom a fejem.

– Szóval nem jártál sikerrel... – Látom, hogy kattognak a fogaskerekei, arcát hüvelyk- és mutatóujja közzé fogja, nagyokat hümmög.

Másnap reggel újabb feladatot szán nekem, és nem sok híja marad, hogy gyalog elfussak Pestig. Aztán kinézek a végeláthatatlan fehérségre, ahol szünet nélkül szakad a hó, „az összes angyalka párnája kiszakadt” – állapítja meg a nagyi, és valami érthetetlen nyugalom lesz úrrá rajtam. Mondjuk csak addig tart, amíg a kezem közé nem fogok egy nyálkás, pikkelyes, döglött halat – rám vár, hogy megpucoljam. Esdeklő tekintetemre nagyi biztatón bólogat. Apa már készül kivenni a halat a kezeim közül, de nagyi megállítja, mire apa felvont szemöldökkel félreáll. Úgy tűnik sejti, hogy nagyi mesterkedik valamiben, és jobbnak látja nem beleavatkozni. Vagy csak undorodik a haltól.

Miközben próbálom a halat lemezteleníteni, kezdetben iszonyú bénán és fanyalogva, nagyi újabb emléket idéz fel.

– Karácsonykor mindig pontyot ettünk, nagyapád ragaszkodott hozzá. Hitt abban, hogy a saját kezűleg lefejtett halpikkelyek szerencsét hoznak, és úgy élünk majd együtt, mint hal a vízben, boldogan.

Mire végzek a ponttyal – amivel kapcsolatban a boldogság szó emlegetését kissé morbidnak érzem –, zsong a fejem a számtalan, réges-régi karácsonyi emléktől, mézeskalács szívek és ezüst diók villognak az agyamban, és alig várom, hogy délután ismét a hóban játsszunk Zalánnal. De ma hiába nyújtogatom a nyakamat, a szomszéd fiú nem bukkan fel. Csüggedten, és hótól vizesen kuporodok le a kályha mellé.

A haltól még másnap sem szabadulok, amíg anyáék a karácsonyfát díszítik, engem a nagyi maga mellé int, hogy segítsek a halászlét elkészíteni.

– Ha az ételbe belefőzöd a lelkedet, varázserővel bír, majd meglátod. Nekem bevált! – rámkacsint.

A szenteste békésen telik, bár egy kicsit uncsi. Hihetetlen, hogy kisgyermekként mennyire másképp éltük meg a hangulatát, és most picit elszomorodom, hogy az igazán boldog karácsonyoknak vége.

Huszonötödikén rövid sétára megyünk az öcsémmel és anyáékkal, és amikor dél körül visszaérünk, a megrökönyödéstől lecövekelek a konyhaajtóban. Az asztalnál vendégek ülnek: egy szüleim-korú pár, és a szomszéd fiú! Azt hiszem, rosszul látok. De nagyi már le is ültet minket, „Áthívtam a szomszédokat ebédre, hogy megkóstolhassák Zoé hallevesét” – ecseteli anyáéknak, majd felváltva hol rám, hol a fiúra pillant, és én alig bírom visszafogni magam, hogy el ne meneküljek. Pont úgy érzem magam, mint az a szerencsétlen hal: némának és darabokban megfőzve.

Hál' isten a szomszédok jó fejek. A fiú Zétény, és elég csendes, de amikor mond valamit, a hangjától elolvadok. Egyszer-egyszer összeakad a tekintetünk, az a fekete szempár beszippant, nem is bírok hosszan belenézni, mert olyankor teljesen elveszítem a beszélgetés fonalát.

– Ügyes lány ez a Zoé, kóstoljátok meg, mit főzött! – kínálgatja nagyi a halászlét, és mindenkinek merít. Teljesen lefagyok zavaromban, de megkönnyebbülten látom, hogy ízlik a vendégeknek. Lopva Zétényre pillantok, elmélyülten kanalazik. Nagyi recsegő rádiójából karácsonyi dalok szólnak, kicsit émelyítő, de most kivételesen ellazulok tőle.

 Aztán krákogás töri meg az idillt. Zétény köhögni kezd, hamarosan már levegő után kapkod, egyre jobban vörösödik, az apja hátba veri, de nem használ, felállítja, mögé lépve összefont kezével a gyomorszájából próbálja kiugrasztani a félrement falatot, Zétény most már fehéredik, aztán elhaló hangon azt nyögi: „szálka”, mire a nagyi fog egy kisebb almányi kenyérbelet, és beletömi a fiú szájába.

Ijedség, szégyen és bűntudat kavarog bennem, és legszívesebben most már tényleg a föld alá süllyednék, vagy inkább a két napja hulló hó alá, hogy hibernáljon legalább az új évig, mert úgy néz ki, ez az év vége szerencsétlenségek tömkelege a számomra.

Zétény szerencsére jól van, visszanyerte emberi színét, újra kedvesen mosolyog, mintha még ő lenne zavarban, hogy kellemetlenséget okozott – annyira, de annyira jóképű, de sanszos, hogy végleg eljátszottam a szemernyi esélyemet nála.

Nagyi nem adja fel.

Pedig én már majdnem feladtam, erre másnap reggel közli velem:

– Itt már csak a fagyöngy segíthet.

Visszabújok a paplan alá, nem hiszek én már semmilyen mágikus erőben, de ő felemeli a paplant, lerántja rólam, és szélesen, mégis nagymamásan rámvigyorog.

– Amikor nagyapád először megcsókolt, egy fagyöngy alatt álltunk, és látod, milyen szép, hosszú közös életünk volt.

Hagyom magam, nagyi engem úgyse hagyna. Reggeli után felöltözök, nagyi eltűnik egy kis időre, majd amikor visszatér, annyit tesz hozzá az előzőhöz:

– Nagyapád minden évben személyesen ment el fagyöngyöt szedni a patakparton álló öreg tölgyfáról. Idén sajnos ez már elmaradt – szemében szomorúság fénylik, és én már nem haragszom a feladat miatt, sőt, nagyapa emléke kalandvágyat ébreszt bennem.

– Megkérem Zalánt, kísérjen el – mondom, mert mégsem szeretnék egyedül menni, de nagyi megállít:

– Már kerestem neked útitársat – tekintetében a szomorúság helyét huncut csillogás veszi át. Kilépek az ajtón, és nem jutok szóhoz, mert Zétény áll ott teljes életnagyságban. – Zétény tudja, hol van az öreg tölgyfa, szívesen elkísér. – A fiú bólint, kedves mosolyt küld felém, amit nem értek azok után, amit összeszerencsétlenkedtem az elmúlt napokban.

Nincs messze a patak, mégis végtelennek érzem az időt, mert zavarban vagyok, fogalmam sincs, mit mondjak Zéténynek, és ő nem könnyíti meg a helyzetet, szótlanul sétálgat mellettem. Nem látszik feszültnek, így én is próbálok lazítani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az utca végén jobbra fordulunk, aztán egy vékonyka ösvényen át a patak felé vesszük az utunkat. A csaknem fél méteres hóban hosszú lábú gémekként slattyogunk előre, érzem, hogy a csizmám tetején behullik a hó, és átnedvesedik a zoknim. A figyelmem azonban elterelődik, mert a „Csendes éj” dallamát hallom valahonnan.

– Ezt te énekled? – megtorpanok, Zétényre nézek.

– Ja, bocsi – mosolyodik el. – Néha észre se veszem, hogy dúdolok valamit.

– Pont ezt?!

– Karácsony van, ez jár a fejemben... Nem szereted?

– Nem tartozik a kedvenceim közé – fintorgok. Miért is? Mi a bajom vele? Erre nem tudok magyarázatot adni.

– Akkor abbahagyom – válaszolja kedvesen, és némán lépked tovább.

– Miattam ne – mondom, de ő nem kezdi újra. Erre, magamat is meglepve, én kezdek el dúdolni valamit, ami először szomorkás, aztán pörgős, majd megint lassú, melankolikus dallam... Az egyik kedvenc számom, amitől mindig bőgnöm kell, ezért nem értem magamat, miért pont ez jött ki most belőlem. – Ismered?

Fülel egy kicsit, látszik rajta, hogy koncentrál.

– Ismerős, de nem tudnám megmondani, mi ez.

– Lehet, hogy csak én dúdolom túl hamisan – nevetem el magam.

– Nem, tisztán szól, és nagyon szép hangod van – rámnéz, fekete szemeiben mélyebbre merülök, mint csizmám a hóban.

Pár másodperc után elfordul, és tovább folytatjuk az utunkat. Kezd melegem lenni az eddig még túl lengének érzett öltözékemben. Ma is csak két pulcsit vettem fel, hiába győzködött anya, hogy vagy az ő, vagy a nagyi kabátját öltsem magamra. Már csak az hiányzott volna...

Sűrűsödik a bozót, és ahogy kezünkkel széthúzzuk a bokrokat, hó fröccsen ránk az ágakról, mint megannyi jeges csiklandozás, majd a szűk ösvényt elhagyva egy tisztásra érkezünk. Érintetlen, puha paplanként terít be mindent a fehérség, amibe most a mi lábnyomaink fúrnak lyukakat. Olyan érzésem van, mintha megzavarnánk a természet lustálkodását, de a következő pillanatban már inkább azt érzem, hogy mi is a részei lettünk ennek az álmodozó békének. Zétény is hasonlóképpen gondolhatja, mert suttogva szólal meg:

– Megjöttünk. – Egy kopasz tölgyfára mutat, aminek az ágait koszorúként fonja körül a fagyöngy.

– Ez nagyon magas... – csúszik ki a számon. Zétény közelebb lépked a fához, felnyújtja a karját, de még legalább két méter hiányzik. Elkezd felfelé mászni, fellép két vastag ág elágazására. Ekkor eszembe jut, hogy ezt a küldetést nekem kellene teljesítenem.

– Várj! – ezzel én is felkapaszkodom mellé, a szűk helyen szorosan egymáshoz simulunk, de nagyon bizonytalanul fogom az ágat. Megcsúszik a lábam, Zétény elkap. Egyik kezével a derekamat tartja, mire én elfelejtem hol vagyok, eltűnik a tisztás, a tölgy, a fagyöngy, csak a fehérség marad, melyben lüktet a fekete tekintet, puha paplan vesz körül, amibe belesimulnék, és csak szívnám mélyen magamba a végtelen időt és ezt az illatot, ami ő... Megint megcsúszom, alig tudok megkapaszkodni.

– Lehozom én, várj meg lent! – lesegít az ágról, majd visszaszökken az előbbi helyre, és már mászik is feljebb, én meg lentről csodálom, mint akit megbabonáztak. Nem értem, hogy lehet rám ekkora hatással, talán tényleg varázserő volt a bejgliben, meg a halban, csak éppen rám hatott, nem rá...

Majdnem eléri a fagyöngyöt, de még fél méter hiányzik. Hiába nyújtózkodik, kevésnek bizonyul. Nem tudom, mi üt belém, de elkezdek újra felfelé mászni, szól, hogy maradjak, de nem érdekel, mintha bizonyítani akarnám, hogy nem vagyok kényes, hogy tudok én is mászni, bár eddig még a mozgólépcsőn kívül nemigen küzdöttem le függőleges akadályt.

És sikerül. Már majdnem ott vagyok ismét, ahol ő, szemem előtt a combja, most meg arról nem tudom levenni a tekintetem, kiborító. Vagy inkább felemelő, szívdobogtató, zavarba ejtő...

– Tedd a lábad arra az ágra – mutat egy vastagabb vízszintes részt –, és a karomba kapaszkodva lépj feljebb.

Bizonytalanul méregetem az előttem álló akadályt, de olyan biztatón néz rám, hogy megteszem, amit mond. A karjába kapaszkodom, hogy feljebb jussak egy kicsivel, már alig hiányzik pár centi a fagyöngyhöz, de ekkor tudatosul bennem, hol is vagyok, és elgyengülök a közelségétől. Muszáj összeszednem magam, nem lehetek ilyen béna, mondogatom magamban, végül sikerül egy pillanatra elterelnem a figyelmemet az izmairól, és egy lendületes mozdulattal letépem a fagyöngyöt. Diadalittas öröm árad szét bennem, az ő arcára is megkönnyebbült mosoly költözik.

– Ügyes voltál – csak ennyit mond, de számomra ez a létező legnagyobb dicséret ebben a pillanatban.

Óvatosan lefelé mászunk, először ő, aztán én, és közben reménykedem, hogy nem látszik, hány kilót szedtem fel a fenekemre az elmúlt hetekben. Már lent áll a földön, a karját nyújtja felém, hogy amikor kicsit lejjebb érek elkapjon, amikor a vékony ág, amiben kapaszkodok, letörik. Lezuhanok, közben Zétényt is magammal sodrom.

Egymás mellett fekszünk a hóban, vagyis ő részben rajtam, ami cseppet sem bánt. De amikor mozdulni akarok, a lábam iszonyúan belesajdul, felkiáltok.

– Baj van? – feláll, leporolja a havat a nadrágjáról, és aggódó tekintettel rámnéz.

– Csak egy kicsit... – próbálok feltápászkodni, nem megy – ...fáj. – Ránézek, mire ő lehajol, és két karját alám csúsztatva felemel a hóról. Megborzongok egyrészt a hidegtől – mert most tudatosul bennem, hogy átázott a pulóverem –, másrészt a mozdulattól, ahogy gyengéd határozottsággal magához szorít, és már lépked is velem az ösvény felé.

Kezemben a fagyöngy, testemben még soha nem érzett izgalom és bizsergés, fülemben egy dallam, amit önkéntelenül dúdolni kezdek. Aztán a saját hangom mellé egy férfiasan lágy, simogató hang társul, és a természet némaságába a „Csendes éj” kúszik be lassan, óvatosan.

Kiérünk az ösvényről.

– Most már letehetsz, biztos nagyon nehéz vagyok – mondom, és próbálok kicsúszni a kezei közül.

– Dehogy, alig érezlek – mondja –, legalábbis a súlyodat... Mert máshogy nagyon is érezlek. – Finoman a földre tesz, arcán különös mosoly. Ahogy a lábam talajt ér felszisszenek, de meg tudok állni. Ő még mindig szorosan tart, mire másfajta gyengeség lesz úrrá rajtam, majd forróság önt el, amikor érzem, hogy erős karjait a derekam köré fonja. Lassan felemelem a karomat én is, a nyaka köré kulcsolom, mire a fagyöngy a fejünk fölé emelkedik, és már érzem is az egyszerre lágy és kemény ajkak érintését a számon, amitől villám cikázik végig az egész testemen.

– Te fázol – súgja, ekkor tudatosul bennem, hogy hiába érzek forróságot belül, kívül vacogok. – Menjünk haza – kicsit rekedtes a hangja, szemében mintha tűz lobogna.

Kézen fog, fagyos ujjaim kezdenek felolvadni a keze melegségében, kissé bicegve baktatok a nagyi háza felé.

Estére belázasodok, a család aggódva ugrál körül, kamillateát itatnak velem, nagyi erőlevest főz, anya vitaminokat és lázcsillapítót töm belém, én meg csak mosolygok, és bele-belealszom a pihenésbe. A szemhéjam mögötti világban újra a fák között járok, csizmámmal a havat taposom, kezemmel fagyöngyért nyúlok, derekam körül Zétény erős karját érzem, a számon pedig azt az édes, „Csendes éj” dallamú csókot.

Másnap megkérem anyát, hogy ne menjünk haza szilveszterre.