Meggypiros szerelem (regény) – 1. fejezet

Tamara, a gyönyörű, vörös hajú nő a válása után elhatározza, hogy vissza akar költözni a házba, ahol korábban élt. Eriknek, a ház új tulajdonosának viszont esze ágában sincs eladni az ingatlant, egy vörös hajú nőnek meg pláne nem...

1. fejezet

A haditerv, avagy a bájos meggytolvaj akcióba lép

– Ígérem, már nem sokáig csövezek nálad – Tamara kihúzza a levelet a borítékból, majd a barátnőjére néz. – Éjjel megálmodtam, mit fogok tenni. – Ahogy erre gondol, a szíve izgatott dobolásba kezd, majd egyszerre bizonytalanság és türelmetlen várakozás fogja el.

– Nem értem, miért gondolod, hogy zavarsz – feleli Kata, és a Tamara kezében lógó levélre pillant. – Csak nem a válás?

Tamara beleolvas a levélbe, de nem sokáig kell keresnie, mert a bírósági ítélet ott virít rögtön az első bekezdésben. Egyszerre érez megkönnyebbülést és dühöt, majd pedig valami határozott keménységet magában, hogy igen, túl tud ezen lépni, és teljesen új életet kezd. Férfiak nélkül. Legalábbis jó sokáig férfi nélkül. De az biztos, hogy jóképű férfi nélkül. Mostantól csak és kizárólag csúnyákkal ismerkedik, de azokkal sem belátható időn belül, és az igéző tekintet végképp ki van zárva. A pimasz mosoly meg pláne. Az ilyenekkel örökre szakít, mert az a fájdalom, amit az utóbbi hónapokban átélt, nem fogja még egyszer leteríteni.

– Jól vagy? – szakítja félbe a gondolatmenetét Kata. Egymással szemben ülnek a beépített teraszon elhelyezett kis asztalkánál, előttük két félig megivott jegeskávé. Tamara bizonytalanul bólint, visszadugja a levelet a borítékba – végül is a lényeget már látta: hivatalosan is elvált nő lett –, és szélesebben elmosolyodik. Ha már végre megszabadult attól a seggfejtől, aki senkinek – akinek nem farok himbálózik a lábai között – nem tud ellenállni, akkor most örül neki egy kicsit. Bárcsak előbb rájött volna, hogy Ákos egy gyógyíthatatlan nőcsábász, de legalább rájött, és ez a lényeg. Az az öt év, amit pedig az életéből elpazarolt rá, majd csak megtérül valahogy. Ha máshogy nem, hát majd abban, hogy most már tudja, kivel ne álljon szóba.

– Biztos? – hallja újra Kata hangját, aki összeráncolt szemöldökkel mered rá. Tamara elhessegeti az előbbi gondolatokat, és tiszta fejjel kijelenti:

– Biztos. – Tiszta fej, tiszta lap. Ez lesz az új mottója. Ma délután el is kezdi megvalósítani a tervét, amit éjjel, alvás helyett kitalált. Újra hevesebben kezd verni a szíve.

– És mi a haditerv? – kérdi Kata.

Tamara egy levegővételnyi szünetet tart, mielőtt tálalná. Azon gondolkodik, hogyan is fogalmazzon, de látja, hogy Kata türelmetlenül várja a választ, ezért kiböki:

– Visszavásárolom a házunkat.

– Mi?!

– Jól hallottad. Elmegyek a házhoz, és megmondom az új lakóknak, hogy szeretném tőlük visszavenni. Normálisnak tűntek az adásvételkor, talán még most sincs gyerekük, könnyen el tudnak költözni, ráadásul alig egy éve laknak ott, szóval... Szerintem sima ügy.

– Képtelen ötleteid vannak. – Kata úgy néz a vigyorgó Tamarára, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ez egy elcseszett vicc, vagy a még elcseszettebb valóság.

Tamara tíz másodperccel ezelőtti határozottsága mintha oszladozna. Pedig tegnap éjjel annyira jó ötletnek tűnt, és biztos is volt benne egészen mostanáig – na jó, egészen reggelig – hogy ez élete egyik legjobb elképzelése, és hipp-hopp el is fogja intézni. Ott fog lakni újra abban az imádnivaló kis házban, de most már egyedül, ott vannak a gyümölcsfák, a nyári konyha, a dimbes-dombos táj, a vadgesztenyék az úton... Miért is hagyta, hogy az a seggfej rábeszélje az eladásra, és hogy költözzenek egy belvárosi lakásba? Hogy lehetett ekkora idióta? Jó, belvárosi luxuslakás volt, de akkor sem fogható egy üdülőövezeti házhoz a természet ölelésében, ráadásul a szülei nászajándékaként kapták, szóval... Tényleg teljesen feladta magát Ákos miatt, épp itt az ideje a saját lábára állni, és a saját eszére hallgatni. Ma meg is fogja tenni az első lépést. Akármilyen hülyeségnek tűnik is, és akármilyen bizonytalanság rezeg benne egyre erősebben...

– Veled menjek? – kérdezi Kata, tekintetében őszinte aggódás tükröződik. Tamara nem tudja eldönteni, hogy amiatt aggódik-e, hogy a barátnője végérvényesen begolyózott, vagy a csalódás miatt, ami valószínűleg vár rá, vagy esetleg nem bízik benne, hogy Tamara képes ezt elintézni.

– Köszi, de egyedül szeretném megoldani. – Tamara kihúzza magát a székben, hogy ezzel is erősítse az önbizalmát, majd kézbe veszi a jegeskávét, és egy jó nagyot szív belőle a szívószállal. A hideg italtól rátör a köhögés, ennek ellensúlyozására lapátolni kezdi a szájába a tejszínhabot, miközben elképzeli, milyen is lehet most a ház. Egy éve nem járt ott, mert képtelen volt visszamenni az elköltözés után – értelme sem lett volna, meg talán nem is nagyon mert, nehogy belesajduljon a szíve. Most is biztos ez vár rá, de erőt ad neki az eltökélt szándék, hogy hamarosan vissza fog oda költözni. Talán nem sok mindent változtattak meg az újak. Egy harminc körüli pár volt a vevő, a nő vörös hajú szépség – kicsit bordóbb vörös, mint Tamara, és vele ellentétben biztos, hogy festett –, a férfi pedig egy jóvágású, bár enyhén pocakos, olyan elkényelmesedett irodakukac benyomást keltő alak, aki feltehetően még a vécére is kocsival jár. Nem nagyon emlékszik rájuk, érdektelen volt akkor számára, kinek adják el a házat. Gyorsan túl akart lenni rajta, csak aláírták a szerződést, a többit az ex-férje – de jó érzés így gondolni rá – intézte.

Két órával később a vonaton ül. Hétköznap koradélután lévén nem sokan utaznak most az elővárosi vonalon. Az emberek általában munkába járásra használják ezt a járatot, és reggelenként, illetve délutánonként sok a diák is, de most két kisgyerekes anyukán, és néhány nyugdíjason kívül Tamara nem lát másokat. Ekkor jut eszébe, hogy valószínűleg a lehető legrosszabb időpontban megy, senki nem lesz otthon, teljesen feleslegesen utazik oda. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy leszáll és hazamegy – vagyis Katához, ahol pár hónapja átmenetileg lakik –, de nem viszi rá a lélek. Azt megfutamodás lenne, és legközelebb talán el sem indulna.

A csendes, légkondis vonat szinte észrevétlenül siklik be az első állomásra. Eszébe jut, hogy középiskolás korában mennyit vonatozott a Balaton körül. Már a fiatalok zsivaját is hallja, ami betöltötte akkor a vagont. Mennyit mentek, buliról bulira, az utolsó vonattal át a helyszínre, az elsővel vissza... Nem is volt ez olyan régen – az érettségi utáni nyáron, tehát hét éve –, mégis mintha évtizedek teltek volna el azóta.

Na igen. Húszévesen megismerte Ákost, és mostanáig vele volt. Túlságosan átvette az ő életstílusát, az ő barátait, az ő ötleteit, és mindent. Mintha elveszett volna önmaga lenni. Talán el is veszett. Hiszen hagyta, hogy az orránál fogva vezesse, vak volt a félrelépéseire elég sokáig, és amikor már gyanakodni kezdett, Ákos – vagy maradjon csak seggfej – simán elhitette vele, hogy ő a hülye, és hallucinál meg fantáziál. Még arra is képes volt, hogy a saját lakásukba, a saját ágyukba hozza haza a nőit. Tamara nem bírja felfogni, hogy lehetett ennyire naiv és megvezethető. Hogy lehetett ennyire szerelmes.

Az elektromos kijelzőn megjelenik a megálló neve, Tamara készülődik a leszálláshoz. Ismét érzi a türelmetlen izgalmat, a keze kicsit megremeg, amikor megnyomja a leszállásjelzőt. Fékez a vonat, az ajtó kinyílik, Tamara lelép a peronra.

Májusillat száll a levegőben, orgona és mezei virágok kacér üzenete. Tamara mélyen a tüdejébe szívja a friss oxigént. Nyugalom, nyugalom...

Először kedvességgel fog próbálkozni, aztán ha az nem sikerül, akkor... Akkor mi legyen? Fenyegetőzzön? Még ráhívják a rendőrséget. Végül is a házhoz már semmi köze, és életében nem hallott még ő sem olyanról, hogy az eladó egy év múlva meggondolja magát, és vissza akarja csinálni az eladást. Most mégis ezzel fog próbálkozni. Talán tényleg becsavarodott egy kicsit.

Tamara inkább abbahagyja a gondolkodást, és szapora léptekkel a ház felé indul. Amikor ráfordul az enyhén lejtős földútra, a vadgesztenyefák újra elbűvölik. Milyen hatalmasok, a lombjaik hogy ölelik egymást, és mintha az ember fölé magasodó ágak védelmet nyújtanának annak, aki alattuk jár.

Megtorpan, mert már csak pár lépés van hátra a célig. Már látja a zöld kaput, a szintén zöldre festett kerítésléceket, és a meggyfa takarásában rejtőzködő, fehér házfalat. Igen, itt akar élni újra!

Lassan továbblépked, megáll a kapu előtt. Becsenget. Semmi nesz, az ablakot takaró áttetsző függöny mögött sem érzékel mozgást. Sűrű csenddel teli a levegő, azt leszámítva, hogy egy darázs döngicsél a meggyfa ágai között. Teljesen érett a meggy, szinte már fekete, a földön is sok lehullott és elrothadt gyümölcs hever. Tamara fájó szívvel és enyhe dühvel szemléli ezt a pazarlást. Ő bezzeg hogy örült annak idején, hogy megörökölték ezt a bőven termő, és istenien finom gyümölcsöt termő fát, az újak meg hagyják, hogy kárba vesszen az egész...

Továbbra sincs mozgás, szinte biztos, hogy nincs itthon senki. A két szomszédos faházat csak nyaralónak használják a tulajdonosai, így májusban még azok is kihaltak. Tamara kezdi feladni a reményt, de azért becsenget még egyszer. Percekig áll még ott, majd sóhajt egyet, és nagyon lassan elfordul. Mégis csak hétvégén fog visszajönni, talán akkor nagyobb esélye lesz. Eszébe jut, hogy talán elő kellett volna ásnia valahonnan a vevők telefonszámát, de most már mindegy. És egyébként sem akarta volna a tervét telefonon előadni.

Még mindig ott áll, lábai mintha lebénultak volna. Aztán erőt vesz magán, még egy utolsót pillant a meggyfára, mielőtt búcsút mondana a háznak. Szinte a szájában érzi a gyümölcs ízét, és ekkor gyerekes ötlet szökken az agyába. Odalép a kerítéshez, felkapaszkodik rá, és karjával a meggyfa ágáért nyújtózik. Eléri a legközelebbit, meg is markol rajta egy fürt meggyet, és leszakítja. Annyira érett, hogy a mélybordó lé végigcsurog az ujjain. Lepattan a kerítésről, és lenyalja az ujját, a meggyeket pedig a szájába tömi.

Ekkor torokköszörülést hall, mire ijedten kapja oldalra a fejét. A kapu mögött egy magas, jóképű, ám szúrós tekintetű férfi áll keresztbe font karral. Szabályos arcvonásai kissé gyűröttek, haja világosbarna és nagyon kócos, mintha most kelt volna ki az ágyból. Igen, határozottan úgy fest, mert a póló is kifordítva van rajta, a varrásvonalak mindenütt látszanak.

– Jó étvágyat! – mondja gúnyosan Erik, és bár iszonyúan fáradt, mert az éjszakai alvás hiányzik neki, most pedig felébresztette a két csengetés, mégis élvezi, hogy a nő ijedt szemekkel mered rá. A szája szegletét pedig pirosra színezte a meggy, amitől egy rosszcsont kislányra emlékezteti.

– Bocsánat – hallja az elhaló hangot a férfi, a lány arca pedig vörös, bár nem annyira, mint a meggy, és annyira sem, mint a haja, inkább csak olyan pirospozsgás, melyből kivilágít a kék szempár, és még ilyen távolságból is látja, mennyire hosszú szempillák ölelik körbe azokat a szemeket. Elég. A nő kedves arcú, legfeljebb huszonöt éves lehet, és vörös. Vörös hajú nővel pedig soha többet nem kezd. Várjunk csak. Most miért jut ez eszébe egyáltalán? A nő éppen meggyet lopott, előtte pedig felriasztotta a csengővel. Egy idegen.

– Segíthetek? – néz rá szándékosan haragos tekintettel, hogy érzékeltesse, mennyire megzavarták.

– Bocsánat – mondja még egyszer a nő megremegő hangon, és a táskájából zsebkendőt kotor elő. Letörölgeti az ujjait, bár még így is kicsit piros marad a keze, majd közelebb lép Erikhez, és rámosolyog. Szája szélén édesen piroslik a meggy. – Beszélni szeretnék magával.

– Miről? – méregeti Erik bizalmatlanul az idegesítően bájos arcú, és még idegesítőbben vörös hajú, törékeny szépséget. – Talán szeretne még meggyet enni? És most engedélyt is kér rá?

– Bocsánat még egyszer. Nem állt szándékomban lopni... – ismétli a nő, de már nem olyan remegős a hangja. Sőt, neheztelő hangsúllyal hozzáteszi: – Egyébként úgy látom, maguknak nem kell. Ott fog elrohadni az egész a földön...

– Magának – helyesbít Erik. A nő értetlenül néz rá. – Egyedül lakom itt. De mi köze a meggyemhez?

– Hogyhogy egyedül? – kérdez vissza a nő. Erik nem tudja hova tenni ezt a kérdést.

– Mégis ki maga, és miért érdekli a családi állapotom?

– Bocsánat...

– Most mondja negyedszer.

A nő figyelmen kívül hagyja Erik megjegyzését, és a kapu felett átnyújtja a meggytől pirosló kezét.

– Pataki Tamara.

Erik kezet fog vele, közben bevillan az agyába, mintha hallotta volna már ezt a nevet. Sőt, ha jobban megnézi a most éppen kíváncsi tekintettel rá bámuló nőt, egy kicsit ismerős is az arca. Csak ne lenne ennyire kialvatlan, teljesen lefagyott a memóriája.

– Találkoztunk már? – kérdezi a nő arcát fürkészve.

– Igen. – Hangzik a válasz határozottan, egy kedvesen mosollyal kiegészülve, amit még vonzóbbá tesz az arc két oldalán hullámzó, napfényben megcsillanó vörös haj. Elég ebből, állítja le magát Erik. Mégis minek nézegeti, nemrég költözött el Krisztina, a második vörös nő az életében, elég volt már belőlük.

A szemben álló vörös szépség folytatja:

– Az enyém, illetve a férjemé és az enyém, vagyis már ex-férjem, most váltunk el, szóval a miénk volt ez a ház. Tőlünk vették meg tavaly a feleségével.

– Már nem a feleségem – morogja Erik, majd ráeszmél, hogy ennek valószínűleg semmi jelentősége, és egyébként sem akarja egy idegennek feltárni az életét, bár ő nagyon aranyos volt, ahogy így belezavarodott a magyarázkodásba, de vajon mit akarhat? – Már rémlik, hogy találkoztunk az ügyvédnél – válaszolja végül, majd hanyagul megkérdezi: – Miért jött most ide? Talán itt felejtett valamit, és most jött rá?

A nő a kerítés túloldalán kihúzza magát, így legalább három centivel magasabbra ér fel, arcán tétova, majd egyre határozottabb mosoly, és kijelenti:

– Vissza akarom vásárolni ezt a házat.

Erik egy hosszú pillanatig rámered, de a nő ugyanazzal a mosollyal bámulja, sőt, mintha még bólintana is egyet, és a férfi nem tudja eldönteni, hogy ez valami hülye vicc, vagy még mindig alszik, és ezt csak álmodja. Hátha majd a válaszból kiderül...

– Nem eladó – ennyit mond, és várja a reakciót.

A nő nem felel, csak leemeli a tekintetét a férfiról, és benéz az udvar hátsó részébe, majd a kapura.

– Bemehetek, hogy ezt megbeszéljük? – kérdezi, közben a fejét kicsit hátracsapja, mire meglebbennek vörös tincsei.

– Ezen nincs mit megbeszélni. – Erik hihetetlennek tartja, hogy ez a nő idejött egy év után, és ezt a kérdést teszi fel neki.

– Többet ajánlanék érte, mint amennyiért megvették. – A kék szemek biztosan állják a férfi tekintetét. – Esetleg beengedne, hogy ne a kapun keresztül tegyek ajánlatot?

– És honnan tudjam, hogy nem valami rabló, vagy hittérítő, vagy nem egy bombát akar elhelyezni a házamban? – Erik nem érti, minek kérdez ilyen hülyeségeket, de már nem tudja visszaszívni őket. Mindenesetre a nőt nem sikerül eltántorítania, továbbra is udvarias mosollyal bámul rá. – Szóval ajánlatot akar tenni... – A falécekből készült kapu résein keresztül feltűnően végigméri a nőt. – Gondolja, hogy van olyan ajánlata, ami engem érdekelhet?

A nő arcán dühös rezdülés suhan át, és látszik, hogy erővel kaparja össze az önuralmát, hogy ne vágjon vissza.

– Engedjen be, és megbeszéljük.

Erik kinyitja a kaput, szívélyes karmozdulattal beinvitálja az udvarba a nőt. Ő mintha meglepődne, hogy sikerrel járt, mert egy pillanat törtrészéig tétován áll még, végül követi a férfit. Erik nem tudja megmagyarázni magának, miért nyitott kaput, de talán mindegy is. Ő nem fog innen elköltözni, legfeljebb a kerti asztalnál adja ezt még egyszer a nő tudtára.

Kihúzza az egyik széket, a nő leül. Erik figyeli, ahogy lassan körbeforgatja a fejét, közben nosztalgikus kifejezés simul az arcára.

– Hozhatok valamit inni?

– Nem köszönöm. Nem akarok zavarni.  – Erik szívesen visszavágna, hogy akkor minek jött ide, de leállítja magát. Most már kifejezetten szelíd a nő hangszíne és tekintete. – Csak szeretném, ha átgondolná az ajánlatomat. Meg akarom venni ezt a házat, és két millióval többet ajánlok, mint amennyiért tavaly eladtuk.

Erik bámulja a nőt, akinek valamiért nagyon fontos ez a ház. Viszont most már Eriknek is az. Szeret itt lakni, a korábbi helyeken soha nem érezte annyira otthon magát, mint ebben a házban. Krisztinának sem adta oda a váláskor, pedig szerette volna, egy idegen nőnek miért adná? Mindegy hogy régen az övé volt, már eladta, az ilyesmit nem lehet utólag visszacsinálni. Akármilyen szépen is néz rá. És akármilyen selymesnek tűnik az a vörös haj. Sőt, valójában az már minden szempontból kizáró tényező.

– Átgondoltam, és nem eladó. – Hangja komoly, határozott, mire a nő kicsit meginogni látszik, és egy pillanatra félrenéz.

– Tudok várni, nem kell azonnal válaszolnia – fordul felé újra.

– Felesleges. A ház nem eladó. – Erik hangja már kemény, szándékosan ridegen néz a nőre.

– Ez az utolsó szava? – A nő feláll a székből, a kapu felé mozdul.

– Igen ez. Sajnálom, hogy idefáradt. – Erik kicsit gúnyosan teszi hozzá az utolsó mondatot, de nem bánja.

– Ne gondolja, hogy ilyen könnyen feladom – ezt már visszafordulva kiáltja felé a nő, és a kapuhoz robog. Erik nem kíséri ki. Elég düh és felháborodottság kavarog benne, semmi kedve az udvariaskodáshoz. Mégis mit képzelt, hogy idejön, és ő nekiáll csomagolni?! Ilyen a világon nincs.

Erik visszamegy a házba, fel a hálószobába, és lefekszik az összegyűrt ágynemű közé. Sokáig próbálkozik, hogy visszaaludjon, de képtelen rá. Agyában újra meg újra lejátszódik ez a szürreális párbeszéd, miközben maga előtt látja a kék szemeket, és a bájos arcot keretező vörös hajtincseket.