Meggypiros szerelem (regény) – 2. fejezet

2. fejezet

A viccnek szánt, de komolyan vett ajánlat

Tamara szapora léptekkel sétál az állomás felé. Mielőtt a földútról kiérne, valami a fejére koppan. Az egyik gesztenyefáról esett le egy tüskés, zöld gumó, ami még így éretlenül is eléggé kemény és szúrós. Tamarának sírni támad kedve, de nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a kétségbeesés.

Egyelőre tanácstalan a továbbiakat illetően, de abban biztos, hogy feladni ilyen könnyen nem fogja. Amikor már a vonaton ül, nem tartja vissza többé a rátörő szomorúságot, hagyja, hogy végigfolyjanak arcán a könnyek. Aztán a vonat végében megpillantja a közeledő kalauzt, ezért előveszi a kis tükrét a táskájából, hogy rendbe szedje magát. Ekkor veszi észre, hogy a szája sarkában ott maradt az elcsent meggy leve, mintha a csibészségének bizonyítékát cipelné magával. Ezen akár mosolyogna is, ha nem jutna azonnal eszébe, hogy végig így beszélt a férfival. Nem csoda, hogy nem vette komolyan. Bár, ahogy ő kinézett... A kócos haj, a kifordított póló, az először érdeklődő, majd egy pillanatra melegbarnán megcsillanó, aztán hidegen elutasító tekintet... Jó, végül is ő tört rá hívatlanul a férfira, nem tehet szemrehányást neki. Nem is tudja, mire számított. Talán lehetett volna a reakciója még ennél is rosszabb.

Jön a kalauz, kezeli a jegyet. Miután továbblép, Tamara a vonat ablakán kibámulva csodálja a tájat: a végtelen nyugalommal hullámzó szántóföldeket, köztük a friss-sárgán ringatózó repceültetvényt, a szegélyként körülöttük őrködő fákat, a határozatlan összevisszaságban elszórt, egymással és a természettel mégis harmonikus egységet alkotó apró házakat, és szívszorító nosztalgikus hangulat szállja meg. Vissza akar költözni ide. Igen, most már teljesen biztos ebben, még annál is biztosabb, mint amit éjjel érzett. És nem másik házba – ha esetleg találna eladó ingatlant –, hanem oda: a Gesztenyefa utca huszonkettőbe.

Holnap vissza fog jönni, és meggyőzi a pasast. Már érzi is magában az erőt, a lelkesedést, bár terve még nincs, éjjel majd megálmodja az új érveit. Lehet, hogy ha látja a férfi, mennyire kitartó, megenyhül, és eladja neki a házat.

Jóleső mosollyal süpped bele az ülésbe, szemét lehunyja, és csak élvezi a vonat alig hallható zümmögését.

– Na, mi volt? – támadja le Kata már az ajtóban.

– Majd elmondom, csak hadd menjek beljebb – válaszolja Tamara, és finoman arrébb tessékeli a barátnőjét. Kata odébb lép, de tekintetét nem veszi le Tamaráról. – Menjünk ki a teraszra, szükségem van egy hatalmas, csupatejszínhab jegeskávéra. – Vagy valami erősebbre, gondolja hozzá magában, de ezt inkább nem mondja ki, nehogy Kata egyből rávágjon egy „naugyeénmegmondtam” arckifejezést.

Kata a konyhába megy, Tamara kiül az erkélyre, ahová hamarosan megérkezik a kávécsoda. Tamara elmélyültem nézegeti, nem tudja, hol is lásson neki: a tejszínhabnál, vagy a vaníliafagyinál, esetleg szívja ki az aljáról a kávét... Nem, a keserű résszel nem akarja kezdeni.

– Elmondod már végre, mi volt? – türelmetlenkedik Kata.

– Semmi. Ettem két meggyet.

– Mi van?! – Kata értetlen grimaszt vágva mered rá. – Azért mentél, hogy egyél egy meggyet?

– Kettőt...

– Ne idegesíts már! Mi történt?!

– Nem akarja eladni. – Kata „naugyeénmegmondtam” arckifejezéssel, keresztbe font karral hátradől a székében. – De ebbe én nem nyugszom bele!

– És mit akarsz csinálni? – Kata előre dől, pislogás nélkül Tamarára mered, miközben a szívószállal nagyot szív a kávéjából.

– Holnap visszamegyek.

– Ne már... – Kata a szemét forgatja. – Megpróbáltad, oké, kipipálhatod, de várható volt a kudarc, minek mennél vissza? Hogy holnap még ramatyabbul érezd magad utána?

– Miért gondolod, hogy holnap sem fog sikerülni? – kérdez vissza Tamara, hangjából határozott sértődöttség hallatszik, amit nem is próbál eltitkolni.

– Miért? Kivel beszéltél, és mit mondott? – faggatja Kata, és Tamarának olyan érzése van, mintha a barátnője részletesen ki akarná majd elemezni a dolgokat, hogy észérvekkel megcáfolhassa őt.

– Egy férfi volt, a felesége már nem lakik ott.

Kata meglepetten néz rá, majd elvigyorodik:

– Ő is elvált lett és te is? Talán nem hoz szerencsét az a ház...

– Én nem ott lettem elvált. És mióta vagy babonás? – morog Tamara.

Kata figyelmen kívül hagyja a kérdést, helyette szemöldökét húzogatva megkérdezi:

– És jó pasi?

– Nem rossz – feleli Tamara, és ahogy megjelenik lelki szemei előtt a férfi, egy sármos, magas, izmos alakot lát, aki gúnyos, ugyanakkor kíváncsiságot ébresztő mosollyal vizslatja. A pocakja sincs már meg, ami tavaly még rontotta az összképet... – De hogy jön ez ide? – homlokráncolva Katára néz, majd ő is belekortyol a kávéjába.

– Csak úgy kérdeztem... – Kata arcán sokat sejtető, huncut mosoly. – Talán, ha kihívóbban öltöznél holnap...

– Mi?! – csattan fel Tamara. – Feküdjek le vele, hogy eladja nekem a házát?!

– Én ilyet nem mondtam – Kata hangosan felnevet. – Ezek szerint tényleg jó a pasi, ha egyből erre asszociáltál! – folyamatosan kuncog, Tamarában felmegy a pumpa.

– Tudod, hogy jó pasikkal soha többet! – Aztán ráébred, mit is mondott, és nyugodtabb hangon folytatja. – Nem értem egyébként, hogyan kanyarodtunk el idáig. A pasi a tulajdonos, én pedig a vevő, aki megveszi a házát. Ennyi. Tök mindegy, hogy jóképű, vagy nem, hogy izmos, vagy nem...

– Szóval izmos is.

– Stop. – Tamara feláll a székről, hogy nyomatékosítsa a felszólítást, felkapja a jegeskávét az asztalról, és becsörtet a nappaliba. Még hallja, ahogy mögötte a barátnője hosszasan nevetgél, de nem reagál rá.

Másnap ugyanazzal a vonattal indul a házhoz. Most nincs szerencséje, mert egy iskolás csoport is utazik vele a vagonban. Pedig Tamara örült, hogy mivel erre a hétre szabadságot vett ki, napközben tud utazgatni, és nem zavarja a tömeg. Erre most itt sivítoznak, ordítanak, röhögcsélnek mindenhol körülötte a tizenhat-tizenhét évesnek látszó fiatalok. Próbál az ablakon kibámulva elmerengeni, de ez most nem sikerül. Kezeit lemondó sóhajjal az ölébe ejti. A türkizkék ruháját vette fel, ami így ülve eléggé felcsúszott a combján, de úgy gondolta, hogy talán igaza van Katának, és ha nőiesen öltözik, máshogy áll hozzá a férfi. Persze tegnap se volt csúnya, de akkor kék nadrágot, és egy, a fenekét lazán eltakaró blúzt viselt, viszont most nőiesebben akart kinézni. Először azt tervezte, hogy lábszárközépig érő leggings-t is magára húz, de a kánikula miatt erről letett. Ma kifejezetten forrón tűz a nap, így még ez az egy szál ruha is – ami a dekoltázsánál jóval nagyobb betekintést enged, mint a tegnapi szerelése – túlságosan melegnek bizonyul.

Már csak két megálló, és megszabadul a hangos diákseregtől, de annyira lassan telik az idő... Bár, ahogy belegondol, milyen beszélgetés vár rá, kicsit összeszorul a gyomra, és nem vágyik erre a délutánra. Mégis, a cél érdekében mindent be kell vetnie. És sikerülni fog. Sikerülnie kell. Akkor tud helyrebillenni lelkileg – ezt valahogy mélyen belül érzi –, ha visszaköltözhet abba a házba, ami első látásra megdobogtatta a szívét három évvel ezelőtt. Megint Ákos jut eszébe, és a hülyeségei, hogy minek egy ház, azzal csak a gond van. Hogy lehetett ennyire hülye, hogy hagyta magát? Bár lehet, hogy a váláskor valóban csak a gond lett volna vele, így viszont Ákos kifizette, ami Tamarának járt, és abból most vissza tudja vásárolni a házat. Sima ügy.

Halk csippanással nyílik az ajtó, Tamara leszáll a vonatról. A légkondi hűvöséből kilépve fullasztó a forróság, szellő sem lebben, a peron égeti a vékony talpú cipőn keresztül a talpát. De ez illett a türkiz ruhához, nem vehetett fel túraszandált...

Komótosan lépeget a házig, majd odaérve határozottan becsenget. Semmi zaj, semmi mozgás. Pár percig vár, nyújtogatja a nyakát a kapu felett, de az udvarból sem jön árulkodó nesz. Még egyszer csenget.

Vár.

Nem tudja, miért számított arra, hogy a férfi ma is itthon lesz, végül is csütörtök van, biztos dolgozik, csak tegnapra vett ki valamiért szabadnapot. Most mi legyen? Hazamenni nincs benne erő, de ahhoz sem, hogy tovább álljon a ház előtt. A szűk utcácska túloldalán nincsenek házak, a gesztenyefák mögött sűrű bozót húzódik. Az egyik fát kivágták, a törzse magányos ülőhelyként bújik meg a gyomnövények gyűrűjében. Tamara rátelepedik, majd megkönnyebbülten sóhajt egyet, ahogy a fák hűvös árnyékujjai végigsimítanak a bőrén. Megborzong a hirtelen hőmérsékletváltozástól, de imádja. Ha fel kéne sorolnia tíz dolgot, amit a legjobban szeret az életben, akkor ez biztosan szerepelne köztük: nyári forróságban egy pillanatig fázni. Kamaszkorában mintha még valami listát is írt volna ezekről...

A házzal szemközt ül, be-betekintget a kerítés lécei között. A telek végében ott húzódik a nyári konyha, melynek egyetlen ablaka ráérősen hunyorog Tamara irányába. Aztán az udvart veszi szemügyre a lány. Tegnap nem is tűnt fel neki, hogy mennyire gondozatlan, a fű rég nem volt lenyírva, a meggyfa körül nyíló tulipánok alig látszanak ki a gaz közül. Még ő ültette ezeket a virágokat, mindenféle színben vegyesen, hogy ilyenkor májusban vidámságot csaljanak az őket csodálók szívébe. És igen, a meggyfa. Tamara most is legszívesebben szakítana egyet a gyümölcsből, de visszafogja magát.

Tanácstalanul üldögél a farönkön. Egyszer-egyszer már érezni enyhe szellőt, ami a ruhájának dörgölőzve a bőrét is csiklandozza. Vajon meddig kell várnia? Mindegy, egy darabig még biztos, hogy itt marad, mindenképpen meg kell próbálnia meggyőzni a férfit.

Erik fáradtan vezet hazafelé, dugó nincs szerencsére, legalább azt megúszta, ha már egy tárgyalás miatt amúgy is tovább kellett bent maradnia az irodában. Meg persze azért is, mert két napig nem dolgozott, és az e-mailjeit nem válaszolta meg helyette senki.

Kedden volt az egyik középiskolai osztálytársának a temetése, amiatt vett ki szabadságot, este pedig összeültek a régi haverokkal iszogatni, ami nagyon elhúzódott, ezért otthon maradt még szerdán is. Még mindig nem tudja felfogni, hogy a srác nincs többé. Harmincöt éves, életerős, vidám gyerek, mennyit buliztak régen együtt... Aztán jött a rák, és három hónap alatt elvitte. Erik szívét keserűség tölti el a gondolatra, hogy ennyin múlik az élet. Hogy valami, ami sokkal kisebb az embernél, egy apró sejt, egy hibás információ, ami láthatatlanul továbbgyűrűzik, és a hozzá képest hatalmas embert pillanatok alatt ledönti a talpáról. És kampec. Volt, nincs. Keserű ízt érez már a szájában is, és gyanítja, hogy nem az egy órával ezelőtt elfogyasztott kávé okozza.

Lehajt a főútról, végig az akácok között, és már messziről megpillantja a gesztenyefákat. Valahogy mindig nyugalommal tölti el ezeknek a magas, öreg fáknak a látványa. Most is enyhül a rosszkedve. Benyomja a rádiót, ahol épp egy pörgős szám szól, a ritmusa most kimondottan jólesik. Két perc is elég, hogy viszonylag normális lelkiállapotba kerüljön, és mire lefékez a ház előtt, már nincs annyira maga alatt, mint egész nap volt.

Aztán hirtelen a rosszkedv helyét a döbbenet veszi át. És a csodálat, de szigorúan csak egy tizedmásodpercre, amikor megpillantja a farönkön lehunyt szemmel üldögélő lányt, és a lenge szellőben pajkosan táncoló vörös hajfürtöket.

Nem tudja, hogy a lányt, vagy saját magát akarja felébreszteni, de akkora csattanással vágja be a kocsiajtót, hogy a nő erősen összerezzenve nyitja ki a szemét. Mintha ülve elaludt volna egy kicsit, mert most álomittas tekintettel, meglepődve pislog a férfira.

– Maga mit keres itt? – förmed rá Erik, miközben megpróbálja elfelejteni az imént látott, megigéző képet.

A nő feláll, kihúzza magát, lesimítja a ruháját, és határozott arckifejezéssel Erikre néz.

– Magát. És végre megtaláltam.

A férfi borúsan felnevet.

– Nem volt nehéz dolga, itt lakom. – Kiemeli a táskáját a kocsiból, és bezárja az ajtaját. – És ez így is marad még jó ideig. – A kapuhoz lép, elfordítja a kulcsot, közben hátrapillant a nőre: – Mégis mióta üldögél itt?

– Úgy másfél órája – érkezik a válasz. A férfi kicsit meglepődik, nem is azon, hogy ilyen régóta vár rá a nő, hanem hogy a hangjában semmi bizonytalanság, sokkal inkább konok elszántság csendül. Fogalma sincs, mi üt belé, amikor megkérdezi:

– Bejön?

Nem tudja eldönteni, hogy a nő illetődik-e meg inkább a kérdésen, vagy ő maga azon, hogy ez kicsúszott a száján, de már mindegy. Tamara – ha jól emlékszik, így hívják – elindul felé. A térde fölé érő, és egész mély dekoltázst mutató ruha káprázatosan illik a vörös hajához. A francba, hogy ez a gyengéje, és már megint elképzeli, milyen lenne érinteni ezeket a tincseket. Mi van vele? Annyira ki van éhezve a szexre, hogy még azzal a nővel kapcsolatban is fantáziál, aki épp ki akarja dobni a házából? Jó, a válás óta nem volt senkivel, de ez még nem ok arra, hogy ilyen irányba menjenek el a gondolatai egy cseppet sem érzéki szituációban...

– Mikor nyírt füvet utoljára?

– Tessék? – Erik hitetlenkedve szemléli a nő fintorát. – Mégis mi köze hozzá?

– Azt mondta, szereti ezt a házat, ezért akar itt élni, mégis elhanyagolja az udvart.

– Szóval most ez a taktikája? Sértegetni fog, hátha megijedek és elszaladok? – Erik gondolatban megrázza a fejét, talán igaziból is egy kicsit, hogy magához térjen.

– Csak nem értem – feleli szelídebb hangon a nő. – Én nagyon szerettem annak idején az udvarral foglalkozni, teljesen kikapcsolt, és imádtam nézni, hogy milyen szépen meghálálta a gondoskodást. Maga meg még a meggyet is hagyja megrohadni a fán...

– Már megint ezzel jön? Nem szeretem a meggyet. Savanyú, mint... – Erik egy pillanatra elgondolkodik, keresi a megfelelő szót, aztán Tamara felháborodott arcára néz: – ...mint maga. Az a tervem, hogy kivágom azt a fát.

– Azt nem engedem! – kiált fel a nő, tekintetében elszánt düh és indulat villan. Mintha legalábbis őt fenyegette volna meg. Erik gúnyosan felnevet.

– Ugye tudja, hogy ezzel a viselkedéssel nem ér el semmit? – közben a kerti asztalhoz érnek, a székre mutat, de nem húzza ki Tamarának. – Pedig a ruhájából ítélve azt gondoltam, ma kedvesebb lesz hozzám. – A hangja még mindig tömény gúny, ő is érzi, hogy talán eltúlozza a dolgot, de nem tehet róla, élvezi, hogy a nő arca mélyvörös pírt ölt magára, és láthatóan küzd azzal, hogyan is reagáljon a sértésre.

Tamara nem ül le, csak sziszegve odaszól a férfinak:

– Ha nem akarja, hogy minden nap idejárjak, eladja nekem a házat.

Erik felnevet. Egész vicces ez a nő. Nem semmi ötletei vannak, az biztos.

– Miért? Nincs dolga ezen kívül? Munka vagy ilyesmi?

Tamara nem válaszol, Erik folytatja:

– Adhatok kölcsön egy sátrat, ha gondolja, letáborozhat az utca másik felén.

Tamara lefelé pillant, majd határozottan felemeli a fejét, és farkasszemet néz a férfival:

– Komolyan szerettem volna magával beszélni. Ez nekem nagyon fontos, szóval mondja meg, hogy mit kell tennem, hogy eladja nekem a házat.

– Nem érti? Nem-el-a-dó! – válaszolja Erik tagoltan, közben a nő tekintetét figyeli, amiben a magabiztosság mellett most mintha idegesség csillanna meg. Aztán eszébe jut egy képtelen ötlet. De az se semmi, amivel ez a nő idejött, szóval...

– Tudja mit? – kérdezi, majd tart egy kis hatásszünetet. – Kiadom magának albérletbe a nyári konyhát. Fürdő, vécé van benne, meg ágy is, és az a kis kandalló gondolom elég, hogy befűtse, bár még nem próbáltam.

A nő arca kifürkészhetetlen, de a pillanatnyi rezdülésén látszik, hogy meglepte a férfi ajánlata. Most viszont Eriken van a sor, hogy meghökkenjen, mert a nő azt kérdezi:

– És mennyit kér egy hónapra?

Erik persze nem tud erre mit válaszolni, hiszen az ötlet is épphogy csak kipattant az agyából, és már kezd is megijedni, mert az meg sem fordult a fejében, hogy a nőt esetleg érdekelni fogja. Igazából blöffnek vagy poénnak szánta, de úgy látszik, egyik sem jött be. Szívás... Visszakérdezéssel próbálja húzni az időt.

– Tényleg érdekli?

– Igen – válaszolja Tamara, és szemében különös fény csillan. Eriknek tetszik ez a csillogás, ami huncutság és kalandvágy egyszerre. – Szóval mennyit kér érte?

– Lássuk csak – szedi össze a határozottságát a férfi, és körbetekint az udvarban. Valóban eléggé lepusztult, ráférne a gatyába rázás. – Ha rendben tartja az udvart, ingyen a magáé. Ha úgy tetszik, természetben fizethet – rávigyorog a nőre, és ismét feltűnően végigméri tetőtől talpig.

– Megegyeztünk – feleli a nő meglepően gyorsan, de az a huncut fény még mindig nem tűnt el a tekintetéből.

Egy órával később a férfi már egyedül üldögél a konyhaasztalnál, előtte a vacsora maradványai. Még csak most kezdi felfogni, hogy a jövő héttől nem lesz egyedül. Mármint egyedül lesz, persze, de az udvart meg fogja osztani ezzel a derült égből villámcsapásként felbukkanó nővel, aki ráadásul nagyon csinos és... vörös. Nem is érti, miért gondol folyamatosan a haja színére, hiszen csak üzletet kötöttek, és abban is megegyeztek, hogy ha kulturált lakók módjára nem sikerül kijönniük egymással, akkor két héten belül elköltözik. Bár Erik kétli, hogy sokáig maradna; hamar meg fogja unni azt a pici helyiséget, amiben alig fér el valami, ráadásul fával kell tüzelni télen, és ki tudja, a falak mennyire tartják bent a meleget egyáltalán.

Feláll az asztaltól, kivesz egy sört a hűtőből, és a kanapéra telepedve kibontja. Nagyot szisszenve megadja magát a doboz, egy pici lé kicsurog a nyílásnál, a férfi lenyalja. Erről eszébe jut az, ahogy a nő a meggylét szopogatta le az ujjairól tegnap. Volt valami olyan báj abban a mozdulatban, hogy Erik azóta sem tud szabadulni a képtől. Illetve, ha őszinte akar lenni magához, akkor mégsem a bájos megnyilvánulás az, ami beleégett az elméjébe, hanem a nagyon is érzéki mozdulat, ahogy a nő nyelve egyesével végigsimította vékonyka ujjait, és közben az ajka szélén továbbra is ott piroslott az árulkodó nyom. Ahogy most újra maga előtt látja a jelenetet, már azt képzeli, hogy odahajol hozzá, és ő nyalja le azt a pici meggyfoltot a szája sarkából.

Te jó ég. Ugye most nem a leendő albérlőjéről fantáziál? Biztos jó ötlet volt, hogy ideköltözzön? Erik tudja a választ a fejében zúgolódó kérdésekre, és meg is állapítja, hogy a racionális gondolkodását már megint felülírta egy bizonyos vörös haj, és egészen biztos, hogy elveszítette a józan eszét.